Az újítás ugyanis csak részben újítás, hiszen az, hogy véletlenszerű - vagy akár általunk eldöntött - sorrendben darálhatjuk le a sorozatot, az akár újítás is lehetne, ha nem láttunk volna már hasonlót például Bear Grylls-től, vagy a Black Mirrorban (még ha ott nem is pontosan erről volt szó). Ugyanakkor bevett szokásnak semmiképpen sem nevezhető a dolog, tehát egy pont a Kaleidoszkópnak.
Az más kérdés, hogy mennyire működik a koncepció. Azonban már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a netflixes toplista elejére repítse a Kaleidoszkópot - nem vagyunk biztosak benne, hogy "hagyományos" sorozatként ez ugyanígy történt volna.
A sztori túl sok újítást nem tartalmaz, olyannyira, hogy a bevezetőben emlegetett, a Kaleidoszkópra nézve nem túl hízelgő analógiától a sorozat nézése közben nem igazán tudtunk szabadulni. Kiemelkedő színészi teljesítményekben sem bővelkedik, tisztelet a kivételnek - és itt külön kiemelnénk a főhőst, a Leo Papot alakító Giancarlo Esposito és a számunkra a The Man in the High Castle óta abszolút kedvenc Rufus Sewell játékát - maga a történet egy teljesen szokványos, "gyűjtsünk össze pár nagymenőt és legyen egy nagy dobásunk, ráadásul egy olyasvalaki ellen, aki ezt megérdemli, plusz legyen egy nagy csattanó" sztori, ami lássuk be, nem sejtet világmegváltó alkotást.
Ami megmenthetné a dolgot - és részben meg is teszi -, az a történet karakterközpontúsága. Legalábbis karakterközpontú akar lenni, azonban ezt rendkívüli módon nehezíti meg a formátum. A karakterek elmélyítése ugyanis nem lehet teljes - és nem is lesz az - egy olyan alkotásban, amit úgy kell összerakni, hogy bárhonnan is nézzük, átjöjjön a lényeg. Nem kétlem, hogy az összesen 40.320 különféle lejátszási sorrend közül (nem túlzás, ennyi variációban nézhető a sorozat, pontosabban, ha a "fehéret" a végére tesszük fixen, akkor is több, mint ötezer) létezik olyan, ahol ez működik. Lehet, hogy az alkotók is ebből a verzióból indultak ki - az általuk javasolt sorrendben lehet, hogy ez tökéletesen működik is. Érthető okokból nem tudtuk mindet megvizsgálni.
A sztoriról fentebb kb. egy mondatban elmondtuk a lényeget. Két mondattal bővebben, egy börtönviselt, idős tolvaj, Leo Pap (Giancarlo Esposito) egy utolsó, nagy dobásra készül, egy hétmilliárd dolláros bulira, ehhez kell csapatot toboroznia, afféle "szakértőket" a rabláshoz szükséges részterületekre.
Az egyes epizódok úgy vannak felépítve, hogy különféle idősíkokon mozgunk: hol a nagy rablás előtt, hol utána, hol időrendet tekintve vegyesen zajlanak a történések, különféle szereplők szemszögéből mutatva meg a múltat, jelent és jövőt, motivációkat és következményeket egyaránt, nemcsak a főhősök, hanem a csapattagok (Rosaline Elbay, Paz Vega, Tati Gabrielle, Jai Courtney és Peter Mark Kendall) szemszögéből is. Színekkel különböztetik meg az egymásra elvileg NEM épülő epizódokat. Egy szabály van: a "fehéret" a végére érdemes hagyni. Mi rábíztuk magunkat a véletlenre, ami tulajdonképpen kiadta a sztorit - nyilván belenyúlhattam volna, ha akarok, de feltett szándékom volt rábízni magam a véletlenre.
A karakterek közül értelemszerűen a legtöbb játékidőt kapó Leóról tudjuk meg a legtöbbet, és igazából nála sikerült talán egy komplett képet kapnunk az emberről a bankrabló mögött. A történetmesélés véletlenszerűségből adódó kesze-kuszasága, és az időszűke miatt a többiek ilyen szerencsésnek nem mondhatók, sőt, kifejezetten sablonos, kiszámítható karakterek is akadnak: leginkább az ügyeletes problémás tag, Bob (Jai Courtney) az, akinél ez már-már fájóan kiszámítható viselkedést von maga után.
Az egyik fő kérdés, hogy a sztori rejt-e magában annyi lehetőséget, hogy az ember nekifusson még egyszer egy másik sorrendben, így térképezve fel azt, hogy mennyiben kap más élményt ilyen módon? Nos, ebben nem vagyunk biztosak - jómagam biztos, hogy nem fogok erre még egyszer időt áldozni, de biztos vannak kísérletező kedvűek, akik ezt megteszik. A sorozat premierje után nem sokkal persze a neten egyre több "ideális" sorrend javaslat keringett, így biztosítva extra (ingyenes) megjelenéseket a Kaleidoszkópnak a kritikákon felül - gondolom, a marketingesek legnagyobb örömére. Ugyanakkor, még ezzel együtt is benne van a pakliban, hogy az "első" pár rész után feladjuk, mert jellegéből adódóan a történetvezetés, és a karakterek kidolgozása, megismertetése bizony bukdácsol, és a két főhőst leszámítva kiemelkedő színészi játékot nem is igen látunk.
Mindezen gyerekbetegségek ellenére a Kaleidoszkóp megér egy próbát - ki tudja, hátha van olyan, akinek kiadja a nyerő kombinációt, és valami olyan élményt kap a sorozattól, ami nekünk sajnos nem adatott meg.