Mit csinált George R.R. Martin akkor, amikor éppen nem a Trónok harca karaktereinek sorsát egyengette? Mit csinál kedvenc hálószövőnk egy Valentin-napon? És végül: mégis milyenek a kínai science-fictionök? Ezekre és még sok minden más kérdésre választ kaphattok legújabb rovatunkban, az Olvasósarokban, ahol igyekszünk megírni a véleményünket újonnan kiadott regényekről, képregényekről és egyéb olvasnivaló nyalánkságokról.
George R.R. Martin - Éjvadászok
Ha meghalljuk a jó öreg George R. R. Martin nevét, akkor jó eséllyel a Trónok harcára asszociálunk. Teljesen érthető okokból tesszük ezt, hiszen azzal a művével aratta a legnagyobb sikereket és az volt az a regényfolyama, amiből minden idők egyik legnézettebb és az utóbbi időben egyik legmegosztóbb televíziós sorozata készült. Fontos azonban megjegyezni azt, hogy Martin már a Trónok előtt is letett egyet s mást az asztalra: írt például novellákat, amelyeket összegyűjtve el is olvashattok az Éjvadászok című kötetben (amely még a tavalyi év során került megjelenésre az Agave jóvoltából). Az Éjvadászok egy rendkívül élvezetes, ám műfajából fakadóan kissé egyenetlen minőségű gyűjteménye olyan történeteknek, amelyek mind-mind valami furcsa, távol világokban játszódnak, és amelyek mind egyfajta sajátos szabályrendszer szerint működnek. Ezek a történetek nem csupán az írótól olyannyira evidens fantasy körben mozognak, Martin előszeretettel játszadozik a science-fiction regiszterén belül is. Erre rögtön egy kiváló példa a címadó Éjvadászok című történet, mely ízléses keveréke a sci-finek és horrornak és amely bizonyos motívumaiban erőteljesen hajaz Hitchcock klasszikusára, a Psychóra, de ugyanígy eszünkbe juthat az Alien is. Egyértelműen ez a történet nevezhető az igazi húzóerőnek a kötetet illetően - vérhabos halálnemek, fenyegető atmoszféra és fordulatos cselekményvezetés jellemzi, nem véletlen, hogy ezt a sztorit immáron két ízben is feldolgozták mozgóképen. Ami a többi novellát illeti, mind remekül húzzák alá Martin kiváló tehetségét a világépítésre vonatkozóan, érezhetően előszeretettel vezeti körbe az olvasóit saját maga által megteremtett univerzumaiban és teszi ezt hol bizarr (A féreg házában), hol egészen gyönyörű képekkel megfestve (Az üvegvirág). Ha nem is hagyott bennem túl mély nyomot mindegyik történet, és ha sokszor azt is éreztem, hogy a stílus maga alá gyűri a tartalmat, azért mindenképp olyan olvasmánynak minősíteném, amivel érdemes próbálkozni.
A.F. Brady - Vakság
Némiképp becsapós könyv A.F. Brady regénye, mert bár thrillerként pozicionálja magát, mégsem nevezhető hagyományos értelemben műfaji darabnak, hiszen itt nem egy gyilkossági ügyet kell hősünknek megoldania (miközben mégiscsak, pszichothrillerként könnyen aposztrofálható). A történet egy fiatal pszichiáternőről szól, aki szakmájának egyik legjobbja és aki elvállal egy olyan esetet, amely az összes többi kollégáján kifogott. A titokzatos férfiról nem tudni, miért került be a pszichiátriára és nem hajlandó egy mukkot sem szólni magáról, helyette azonban minden egyes beszélgetésen ráérősen, nyugodt szívvel olvasgatja a napilapokat. A lánnyal egy idő után üzletet köt: ő is mond magáról valamit, ha cserébe kitárulkozik neki. Brady rövid fejezetekre bontotta regényét, ezzel (is) elérte azt, hogy a figyelmünk folyamatosan éber legyen és ennek is köszönhető, hogy egy igencsak pörgős, mondjuk ki: lebilincselő olvasmány született. Az író stílusa, fogalmazása ugyan itt-ott hagy némi kivetnivalót maga után (helyenként rendkívül hatásvadásznak és ügyetlennek hat), de alapvetően ügyesen görgeti a szálakat és húzza az orránál fogva az olvasót. A közeg felfestése autentikus (nem véletlen, Brady maga is szakmabeli), ahogyan a főszereplőt is képes volt úgy ábrázolni, hogy hiteles és érdekes legyen minden személyes nyavalyájával és problémájával együtt. A könyv végi csattanó ugyan különböző vélemények szerint előre kitalálható, a magam részéről meglepődtem és bár tetszett az egésznek az anti-katartikussága, talán többet is kaphattunk volna abból, hogy hovatovább ezt követően. Mindenesetre így is elmondható, hogy nagyon könnyedén magával húzza az embert és ha a megoldást illetően kicsit óvatoskodó is, azért igyekszik érdemben is mondani valamit az olyan kapcsolatokról, amelyekben rendre felüti a fejét az agresszió.
Ken Liu - Láthatatlan bolygók
Kortárs kínai science-fictiont eddig még nem volt szerencsém olvasni, de köszönhetően Ken Liu értő kezekkel tett válogatásának, most többünk megismerkedhet ezzel a világgal. A Láthatatlan bolygók mindösszesen 13 novellát tartalmaz 7 írótól és mind a 13 rendkívül egyedi adaléka a műfajnak. Fontos megjegyezni, hogy ezeket a novellákat hiába soroljuk a sci-fi kategóriába, eltérnek attól, amit mondjuk nyugaton honosítottak meg ebben a műfajban. Ezek a novellák sokszor filozofikus merengések arról, hogyan reagál az ember a technológia fejlődésére (Tungtung nyara), vagy épp rövidke szösszenetek a mesterséges lét mibenlétéről (A sárkányló éji útja), de a társadalmi rétegzettség bemutatására is akad példa (Összecsukható Peking). A novellacsokorból azonban nagyon szépen kiemelhető mind hatásában, mind zsenialitásában például a kötetet nyitó A patkány éve című novella, amelyben egy maroknyi katona a várost ellepő óriásira hízott patkányok ellen hadakozik és amely novella amennyire nyers és brutális, olyannyira cinikus és kritikus. Az igazi gyomrost azonban Ma Po-Jung A csend városa című műve viszi be az olvasónak. Po-Jung alkotása nagyban rímel Orwell korszakos remekművére, az 1984-re (olyannyira, hogy több ízben konkrétan meg is idézi azt), de alapfelállásával és kíméletlenségével így is piszkosul zseniális. Az író egy olyan világot fest meg, amelyben már nem csupán az írott, de az elhangzott szavak java részét is tiltják, hősünk pedig ezt a tiltást próbálja meg valahogy átvészelni egy lázadó társaság segítségével. A csend városa lehangoló és nyugtalanító remekmű, amely nagyon egyszerű eszközökkel, ám rendkívül hatékonyan beszél arról, hogy a diktatúra miként foszthatja meg az embert olyan alapvető szükségletektől és jogoktól, mint az, hogy egyáltalán szóra nyissuk a szánkat. Ha ez lenne az egyetlen értékelhet novella a könyvben, akkor is érdemes lenne bezsákolni ezt az összeállítást, de szerencsére - amint azt már említettem - ezen kívül is akadnak gyöngyszemek.
Jeph Loeb - Pókember: Kék
A Kék Jeph Loeb egy másik sztorijához hasonlóan (Fenegyerek: Sárga) az adott karakter egy olyan oldalát mutatja meg, amely egy sokkal intimebb, sokkal emberközelibb és a szokottnál letargikusabb festésben nyilvánul meg. Mind a Sárga, mind pedig a Kék egyfajta gyászmunka - mindkét sztori a főhős szerelme elvesztése iránt érzett fájdalmát próbálja szavakba önteni, miközben felhántja közös múltjuk rétegeit. [A Sárgáról írtunk már korábban, ide kattintva olvashatjátok el.] A Kék egy Valentin-napon játszódik, amikor Pókember, alias Peter Parker egy magnetofonba beszélve rakja helyére az érzéseit Gwen Stacy halálát illetően. A flashbackek sorozatát bemutató panelekben megismerhetjük picit más megközelítésből, a nosztalgia és az édesbús emlékezés prizmáján keresztül Peter és Gwen megismerkedését, az első közeledésüket, valamint a kibontakozó szerelmet és azt, hogy milyen hatással volt Mary Jane Watson jelenléte a kapcsolatukra. Tim Sale rajzoló apróra szabdalt panelek helyett legtöbbször nagyra tágított képekben gondolkodott, amely nem csak arra hivatottak, hogy az akciójelenetek grandiózus voltát kiemeljék (amelyből meglepően sok van), de méltó emléket állítsanak a dús, szőke hajú Gwen Stacy-nek, valamint a vele kapcsolatos emlékeknek is (pl. az első közös motorozás). Az egész képregény kiállása szép és elegáns, az eleganciával pedig szívet egyszerre szorító és melengető melankólia társul. Minden tekintetben egy megkapó műnek éreztem, ami úgy szolgálja ki a megszokott Pók-akciókra szomjas rajongót, hogy közben beszél a karaktertől elidegeníthetetlen gyászról, veszteségről és az első szerelem égető erejéről. Habár Pókember-füzetek egyik legnagyobb erénye mindig is az volt, hogy a főhős alapvetően egy egyszerű városi ember volt, aki ugyanúgy megküzdött a hétköznapi gondokkal, mint bárki más, itt Loeb még közelebb vitte az olvasókat a főszereplő szívéhez. Hálás vagyok.
Marvel Klasszikusok: X-Men 4-5 + Az Őrrobotok köztünk járnak
Ha valaki szeretne megismerkedni az X-Mennel, mint képregényfolyammal, akkor annak az illetőnek első körben a Chris Claremont által írt történeteket tudnám erősen ajánlani. Több okból fakadóan is: olyan történeteket írt, amelyek mind egy szálig remekül aláhúzták a csapattagok karakterisztikáit és amelyek önmagukban véve is sok esetben piszkosul szórakoztatóak és nagyvolumenűek voltak. A mutánscsapat klasszikus és megkerülhetetlen történeteit igényes papírra kiadott sorozat legújabb kötetei javarészt a jól ismert és mozivásznon két ízben is adaptált Főnix-sagát ölelik fel, miközben azért több másik sztorit is megismertet, amelyek eddig elkerülték a honi kiadást. Rögtön a 4. kötetben két olyan gonosztevővel is megismerkedhetünk, akik képesek voltak olyan kihívások elé állítani a csapatot, amelyek lehetőséget adtak arra, hogy az olvasó még jobban megismerje őket és viszonyulásukat a csapathoz, valamint saját múltjukhoz. Az egyik ilyen Arcade, aki egy gyilkos vidámparkot üzemeltet és aki magát Kolosszust használja fel arra, hogy elbánjon az X-ekkel, miután az orosz férfiú agyát kimosta és felélesztette benne a büszke proletárt. Kolosszusnak, aki ezen a ponton még friss csapattagnak számít, át kell értékelnie saját döntéseit és egzisztenciáját (furdalja a bűntudat, hogy otthagyta a családját és szülőföldjét), valamint rá kell jönnie arra is, hogy ahová került, az nyugodt szívvel nevezhető a második családjának. Az Amikor a vurstli a végzeted és a Nevetés öl címet viselő történet mozgalmas, akciódús és szórakoztatónak hat és ami megakadályoz abban, hogy valamelyest jelentéktelenebb történetnek nevezzem az pontosan az a törődés Claremont részéről a karakterei irányába. Plusz, Arcade egy mulattatóan rohadék figura.
Jóval komorabb hangvételű történet ugyanakkor az, melyben Próteusszal, azaz X-Professzor fiával kényszerül megküzdeni a csapat, és amely ütközet jobban megviseli a tagokat, mint azt várnák. Próteusz képes a maga képére formálni a valóságot és képes felvenni bárki alakját, így szinte legyőzhetetlen ellenfélként funkcionál, aki pszichológiai terrort alkalmaz a sokat látott mutáns hősökön. A szinte már horrorba átcsapó történet szürreális képi erejű és akciódús paneleken keresztül mutatja be a csapat ziláltságát és apró, személyes drámájukat, miközben lassan, de biztosan a háttérben vezeti fel szépen Jean Grey közelgő nagy történetét, a Sötét Főnixet.
És hogy mit lehet mondani a Sötét Főnix-ről? Szerény véleményem szerint az egyik legjobb történet, amelyet valaha képregényen olvastam, ennek oka pedig az, hogy a drámát egyszerre képes kozmikus és személyes szinten ábrázolni (amivel próbálkozott Kinberg is a legutóbbi X-Men-ben de kellő előkészítés hiányában kudarcot vallott). Ez az a történet, amelynek igazán súlya van és amely egyszerre szól felelősségről, identitásról és isteni erőkről. Ebben a történetben ismerkedhetünk meg először Kitty Pryde-dal, alias Árnymacskával, ahogyan a Pokoltűz Klub tagjai is itt mutatták ki foguk fehérjét. Claremont briliáns érzékkel gyűri maga alá az olvasót a jól irányzott akciójelenetekkel (John Byrne rajzoló egy zseni) és gyors fordulatokkal (a Pokoltűz Klub tagjai könnyűszerrel legyőzik első körben az X-eket), valamint a Jean Grey átváltozása keltette, karakterenként lecsapódó morális kételyekkel és dilemmákkal. Igazi érzelmes, nagy léptékű és tragikus mű ez, ami kiváló példája annak, hogy miért nem szabad alábecsülni a képregényeket és miért nem szabad lenézni a sztreccsgatyában ugráló, lézersugarat szemükből kilövő figurákat. Az ezt követő sztori már inkább egyfajta levezetés, de annak tökéletes: Árnyék és Rozsomák együtt mennek el Kanadába, hogy utóbbi múltjának egy részét lezárják, valamint hogy megküzdjenek egy ősi szörnyeteggel, a Wendigóval. Eddigre ugyan a kötelező, előzményeket és hátteret ismertető monológok ugyan kissé önismétlőnek hatnak, de még így is egy mozgalmas és üdítő epizód ez a csapat történetében.
Külön öröm, hogy bónuszként elolvashattuk végre Az Őrrobotok köztünk járnak című sztori bevezetését (1965-be ugrunk vissza), melyet még Stan Lee írt és amely a fentiekhez viszonyítva ugyan kissé egyszerűbb nyelvezetű és a rajz helyenként gyermetegebb, de magán hordozza azokat a stílusjegyeket, amelyek a későbbiekben még erősebben jelen lesznek: a kívülállóság, a szegregáció, valamint az összetartozás. Kifejezetten örömtelinek érzem, hogy láthatjuk az eredeti csapattagokat az eredeti kosztümjükben és azt, hogyan is viselkedtek még sihederkorukban, mielőtt az igazi tragédiák felcsapták volna a fejüket. Jóleső, nosztalgikus időutazás ez, várjuk szeretettel a folytatást!