A francia író, Claude Magnier életének fő műve kétségkívül az Oscar volt, amelyet számos alkalommal feldolgoztak már az évtizedek során. Először a nagy nevettető, Louis de Funès tette azt ismerté színpadra alkalmazott változatával, majd az 1967-es filmjével, azonban a valódi hírnevet nem ez, hanem a John Landis (Blues Brothers, Amerikába jöttem, Szerepcsere) rendezésében, 1991-ben megjelent és Sylvester Stallone főszereplésével készült vígjáték jelentette a darab számára. Funès feldolgozásához és az alapanyaghoz képest a Sly-féle Oscar nagyot csavart a koncepción: a francia szereplők és környezet olasszá változott, valamint bekerült a képbe a maffia is, miközben az alapvető elemek nem változtak. A világ közönségének tetszését mégsem sikerült maradéktalanul elnyernie az adaptációnak, hazánkban viszont - köszönhetően Csörögi István és Kosztola Tibor kiváló magyar szinkronváltozatának - ezzel szemben kultikussá vált, így a Thália Színház nagy reményekkel dolgozhatta fel Magnier szerzeményét.
A művészként és rendezőként is aktív Vida Péter elképzelésében megvalósított Oscar nem a 91-es, hollywoodi változatot veszi alapul és még csak nem is a legviccesebb francia csendőrből merít ihletet, hanem Székely Csaba fordította újra az alapművet, amely semmit sem vonhat le a darab értékéből a filmkedvelők szemében.
Történetünk középpontjában Barnier (Nagy Viktor) áll, a gazdag és körmönfont vállalkozó, akinek fenekestül felfordul az élete abban a pillanatban, ahogy könyvelője, Christian (Bán Bálint) beállít hozzá egy ékszerekkel teli táskával és megkéri a lánya kezét. Hogy melyikét, az nem teljesen tiszta, Barniernek ugyanis két lánya (Szabó Erika és Tóth Eszter) van, bár ezzel saját maga sincs tisztában, a felesége (Gubás Gabi) pedig még annyira sem. Még akkor sem, amikor már azt hiszi, hogy igen. Hasonlóan a filmfeldolgozásokhoz, a színdarabban is sűrűbben cserélődnek az információk és a táskák, mint ahogyan azt a nézők rekeszizmai bírnák spiritusszal, de éppen ezért olyan szórakoztató ez a bohózat: hasonlóan az "itt a piros, hol a piros" játékhoz, a publikum is egyik helyzetkomikumból a másikba kerül, ez pedig - kiegészítve a karakterek jól megírt dialógusaival - garantálja a folyamatos kacagást.
A főszerepet kisujjból hozó Nagy Viktor ugyan egy teljesen más figurát hoz, mint amire egy átlagos színházba járó számítana az előadás előtt, azonban elég hozzá pár jelenet, hogy ráhangolódjunk erőteljes és a megfelelő mértékben harsány játékára, valamint különleges hanghordozására, onnantól kezdve pedig vele együtt mozdulva éljük át a fordulatokat - elvégre a játékidő döntő többségében jelen van. Dicséret illeti kollégáit is egytől-egyig, mindenki hozzátette a magáét a kollektív szórakoztatáshoz: Szabó Győző például új oldalát mutatja meg nekünk ex-bokszolóként és kiropraktőrként, de a show-t egyértelműen Molnár Piroska lopta el bejárónőként, akit csak azért nem fogadott kitörő taps a megjelenésekor, mert érezhetően senki sem szerette volna megakasztani a darab gördülékenységét. Ehhez a megakaszthatatlan jókedvhez pedig érezhetően hozzájárult a '20-as és '30-as éveket idéző, de annál élénkebbre tervezett, ízléses díszlet és ruhák is, amelyek Horesnyi Balázs díszlettervező és Füzér Anni jelmeztervező munkáját dicsérik.
Mindent összevetve, ha sikerül leküzdeni a berögzülésünket a gengsztertémával és a Stallone által klasszikussá tett szállóigékkel (bocs, főnök!) kapcsolatban, akkor cserébe egy olyan fergeteges másfél óra lesz a jussunk könnyfakasztó színészi játékokkal megfűszerezve, amely meghálálja a belé fektetett bizalmat. Aki teheti, nézze meg a Thália Oscarját is, hiszen bár a cikk alapján tudja, hogy jó lehet, de nem sejtheti, mennyire.