Bár azt hihetnénk, hogy nevettetni bagatell kunszt, kismillió eset támasztja alá ennek az ellenkezőjét - lássuk a legkirívóbbakat!
Hank
A zsáner veteránjai közt bérelt hellyel bíró Kelsey Grammer közel húsz esztendőn át formálta meg Dr. Fraiser Crane-t, az excentrikus pszichiátert. Nem csoda hát, hogy az ABC vérmes reményeket fűzött a renoméjára építő Hankhez. A remek humorista ebben a Wall Street egy laptára tett, és kényszerből vidéki rokonaihoz visszaköltözni kénytelen tőzsdecápájának bőrébe bújt. A 2009. szeptember 30-án elstartoló próbálkozás írói viszont elfelejtették, hogy egy fecske nem csinál nyarat - poénok nélkül minimum trükkös érvényesülni ezen a területen. A balsorsú vakvágány ezért november 4-én tűnt fel utoljára a csatorna kínálatában - a maradék öt rész után a lőtéri kutya sem ugatott. Sőt, a sztár maga erősítette meg azt a pletykát, hogy aktívan lobbizott a gyártásért felelős Warnernél azért, hogy inkább írják le a veszteséget, és a reputációjukra gondolva feledjék el baklövésüket.
Shop-stop sorozat
Hogy egy pazarul csengő név mennyit számít a piacon, azt mindennél ékesebben illusztrálja a Shop-stop viccnek durva, komolynak pedig sanszosan nem szánt, hamvába holt széria-verziójának históriája. Ennél az öltönyös-nyakkendős kreatívok úgy vélték, hogy milliókat kereshetnek azzal, ha egyetlen, a filmben feltűnő színésszel sem veszik fel a kapcsolatot. Továbbá a jogi okokból Ray-re átkeresztelt Jay kivételével teljesen új gárdát dobnak be, és Kevin Smith közreműködéséből sem kérnek. A katasztrófa borítékolható volt - az egy kicsit okosabban esélyesen nagyot szóló vígjáték pilotja nyomtalanul süllyedt el a középszerűség mocsarában.
Cavemen
Egy vicc sikerében annak hossza is oroszlánszerepet játszik. Egy szellemes geg futólag mosolyt csalhat az arcunkra, de egy efféle pillesúlyú sziporkára komplexebb projektet építeni az álmoskönyv szerint felettébb kockázatos vállalkozás. A GEICO autóbiztosító 2004-es reklámkampánya, aminek szkeccseiben szofisztikált ősemberek kérik ki maguknak az "Olyan egyszerű, hogy egy barlanglakó is képes rá!" szlogent, diadalt aratott a könnyed bohóságok szerelmeseinek körében. Ám az ötletgazda Joe Lawson nem érte be ennyivel, hanem szentül hitte, hogy a bejáratott figurák egy sitcom főhőseiként is belophatják magukat az egy kis kikapcsolódásra éhezők szívébe. Nagyobbat nem is tévedhetett volna: hamar kisült, hogy a vészes gyorsasággal ellaposodó poén borzasztóan soványka alapanyag nagyobb lélegzetvételű műhöz. Ráadásul az sem tett jót a Cavemen megítélésének, hogy a rettenetesen elbaltázott nyitány megnézése során nem kellett szociálisan érzékeny jogvédőnek lenni ahhoz, hogy egy a kósza képzet fészkelje be magát a fejünkbe. Jelesül, hogy a készítők mérsékelten rajonganak az afroamerikai közösségért.
Heil Honey I'm Home!
Furcsa az 1990. szeptember 30-án debütált híres-hírhedt Heil Honey I'm Home! is. Geoff Atkinson alkotásával, melyben Hitler és Eva Braun Goldstein-házaspár mellett laknak, az ötvenes-hatvanas évek sematikus blődlijei elé akart görbe tükröt állítani. Ezt igazolja, hogy féktelen antiszemitizmusától eltekintve a sorozatbeli Führer személyisége semmiben sem hasonlít történelmi párjáéhoz, és az alaphelyzet is banális. A párocska Neville Chamberlaint várja vacsorára, de a ház ura nem akarja, hogy a kotnyeles szomszédjaik megzavarják az estét. Ám ők természetesen rájönnek, hogy mi készül, átmennek, és ugyan a náci vezér megannyi trükköt bedob, hogy elzavarja őket a prominens vendég érkezése előtt, a katasztrófa elkerülhetetlen. A szolidnak ígérkező összejövetel össznépi kongatáncos hacacáréban csúcsosodik ki.
Sajnos azonban a széria kieszelője pechére két súlyos hibát is vétett. Nem vette figyelembe, hogy a családjukat-barátaikat elvesztett túlélőket, és azok leszármazottjait sokkolni fogja, hogy az elmebeteg tömeggyilkost fontoskodó kispolgárként látják a képernyőn. Ahogy azzal sem kalkulált, hogy az éra miliője finoman fogalmazva sem kedvezett a kifacsart, posztmodern iróniának. A merész kísérletből így csak az első epizódot vetítették le, a többi örökre dobozban maradt. Emiatt nem kacaghattunk felhőtlenül azon, hogy néha Sztálin, Göring vagy Heydrich is átugrik egy kis baráti csevegésre az átkos emlékű kancellárhoz.
Ez annyira vicces!
Észak-Korea filmiparának története túlzás nélkül izgalmasabb, mint a propagandaminisztérium szellemtelen sémákat felböfögő, és a Kim-dinasztiát magasztaló talpnyalóinak meglehetősen kétes minőségű produktumai. Emberrablás, dezertálás és a valóságot már-már betegesen tagadó diktatúra mindent átitató abszurditása jellemzi a szórakoztatóipar sanszosan legnépszerűbb ágának ottani vadhajtásait.
Ennek tükrében nem csoda, hogy az önkényuralmi rendszerek javához hasonlóan a humorosabb alkotások eleve hátrányból indulnak. Mivel az efféle rezsimek jobban kedvelik a dicső múlt, a pompázatos jelen és a fényes jövő vagy az önfeláldozás komoly méltatását. Ezért némiképp meglepő a nemes egyszerűséggel "Ez annyira vicces!"-nek keresztelt, szürreális-szégyenteljes elmebaj. Ez elvileg a sereg tagjainak morálját hivatott emelni. Viszont, miként az a lentebb megtekinthető jelenetből is könnyűszerrel leszűrhető, szabályszerű csodának kell elkönyvelni, hogy a nyomorult bakák nem lázadnak fel a mentális kínzás ezen pimaszul perverz módozata ellen.
Tea és Limonádé
Nehéz vitatkozni Moldova György találó sziporkájával, miszerint Rosenkrantz és Guilderstern éppen azért feledhető senkiházik, mert egy nímandot is csupán ketten tesznek ki. Ez a frappáns tétel különösen igaz a belföldi kereskedelmi televíziózás egyik legbizarrabb fejezetére. 2002-ben előbb a TV2 jelentkezett a Jóbarátok tollaival ékeskedni akaró Teával, majd rá pár hétre az RTL Klub is a közönség elé tárta Limonádé címen futó vígjátéksorozatát. Előbbiben nem túl meglepő módon egy teázó, míg utóbbi egy ruhaüzlet alkalmazottjainak és az ott megfordulóknak a csetléseit-botlásait mutatta be. Az audiovizuális terrortámadások kihangsúlyozták a hazai szektor általános elmaradottságát. Pláne, mivel a publikum első kézből győződhetett meg arról, hogy két gárda is rútul elhasalt a papíron pofonegyszerűnek tűnő feladat kivitelezése közben. A totálisan érdektelen, mostanra alighanem a készítőik által is letagadott-elfeledett kísérletek tiszavirág-életű küszködés után kevésbé fontos sávokba kerültek, és szemkápráztató gyorsasággal lepte be őket a feledés pora.
Egy rém rendes család Budapesten
Befejezésként nem mehetünk el szótlanul a honi sitcom-ipar állatorvosi lovának is tekinthető Egy rém rendes család Budapesten mellett. Tartozunk annyival a tényeknek, hogy leszögezzük: az amerikai alsó-középosztály hányattatásaira fókuszáló széria adaptálása más országokban sem ment zökkenőmentesen. A németeknél például pazar érzékkel az eredetivel egy időben kezdték el sugározni az ő változatukat. De ezzel együtt nehezen vitatható, hogy a Bándi famíliára koncentráló átiraton ügyködők finoman fogalmazva sem izzadták habosra az ingüket lázas iparkodásukban. A hibák napestig sorolhatóak: a főszereplőt megformáló Szervét Tibor hozzávetőlegesen annyira volt hiteles tapló cipőkereskedőként, mint Freddy Krueger egy forradalmi relaxációs mélyalvás-technika szóvivőjeként. Ám a többiek ezt sem tudták megugrani, és totális koncepciótlanságukat a Szeszélyes évszakok hitványabb évadainál is kínosabb bohóckodással próbálták leplezni.
Egyedül a forgatókönyvírók emeltek maguknak ércnél maradandóbb emléket. Hiszen azon bámulatos teljesítményüket, hogy gyakorlatilag egy az egyben lemásolták a poénokat, de így is elrontották azokat, a mai napig nem múlta felül senki. A TV2 döntéshozói végül belátták tévedésüket. Négy, egy szebb-jobb korban esélyesen a kazettás bombákkal, taposóaknákkal és a biológiai fegyverekkel egyenértékű büntetési tételt érő epizódot követően a késő esti idősávba űzték baklövésüket.
Ezzel a könnyed műfaj lemoshatatlan szégyenfoltjaival foglalkozó cikkünk végéhez érkeztünk. Szokás szerint, ha úgy gondoljátok, hogy egy szerintetek igen találó példa kimaradt, ne habozzatok: minél hamarabb osszátok meg velünk véleményeteket a kommentszekcióban vagy a Facebook-oldalunkon.