Hirdetés

Pilot: Star Trek: Discovery

|

Az űr továbbra is a legvégső határ.

Az első két epizódot megnézve annyit mindenképpen lehet konstatálni, hogy Bryan Fuller és Alex Kurtzman (a széria két creatora) nem éppen a hatvanas években útjának indított Shatner-féle sorozat itt-ott bohókás, hurrá-optimista hangvételét hivatott replikázni. Persze fura is lett volna egy hasonló hangnemű sorozatot látni viszont, minek után J.J. Abrams megadott egy attól javarészt eltérő alaphangulatot a maga két Trek-filmjével. Arról nem is beszélve, hogy azért a hatvanas évek óta eltelt jónéhány dekád, ugyanazzal a receptúrával nem lehet hódítani és különben is, már az eredeti gárdával készült mozifilmek egy része is váltott a sorozathoz képest és sokszor komolyabb, meditatívabb idegállapotban kereste az űr legvégső határvonalát (elég ha csak a 2001: Űrodüsszeia szellemiségében fogant Star Trek: The Motion Picture című igencsak rendhagyó Trek-filmre gondolunk). 

Hirdetés

Discovery valahol félúton van Abrams filmjei és az eredeti széria gondolatisága között. Előbbit értelemszerűen modern, csillogó-villogó köntöse idézi meg - akciójelenetei, űrcsatái igényesen levezényelt eye candy-k, melyek megkockáztatom, hogy bár a mostanában moziban látott akciókhoz képest kevésbé robosztusak, azért nem vallanának szégyent a nagy vásznon sem. Ezt nézve nem kizárt, hogy egyes hardcore fanok fájdalmukban felszisszennek, hiszen a Trek elsőrendű funkciója nem az, hogy látványával elkápráztasson, mint inkább, hogy gondolatiságával és diverz jövőképével mutasson egyfajta követendő példát. Úgy gondolom azonban, hogy számukra is nyújt szellemi csemegét a sorozat, még ha picit másként is, mint anno.

Az első két epizód alapján Fullerék Discovery-je mintha saját magával: régi és új önmagával állna harcban és mintha kifordítaná, inverzbe kapcsolná saját hitvallását, miszerint a háborúskodás, az erőszak nem szül új utakat. Már a legelején mindjárt bemutatnak nekünk két karaktert, akik közül bár egyikük egy idő után kiszáll, jó eséllyel centrális pontját képviseli majd a több epizódon áthaladó történetívnek. Georgiou kapitány (a kilencvenes évek egyik nagy sikerű harcművész-nagyasszonya, Michelle Yeoh vendégszerepel) erős kézzel irányítja kicsiny legénységét. Segédtisztjével, Michael Burnham-mel megértik, mi több, kiegészítik egymást. Minden flottul megy egészen addig, amíg Burnham konfrontációba nem kerül egy klingonnal, akit rövid úton másvilágra is küld. A nő, lévén szüleit klingonok ölték meg, azonnal megsemmisítő csapást mérne a rejtőzködő hadseregükre, míg Georgiou első sorban kizárja a harcot, mint opciót. A szemléletek ütköztetése itt mutatja meg magát: egyik oldalon ott van a béke megőrzése és annak elítélése, hogy valamit a borítója alapján ítéljünk meg, míg a másikon az, hogy fegyvert rántani szükségszerű az életben maradáshoz. Georgiou-val együtt a békés együttélés is alulmarad, mi nézőként pedig egy olyan perspektívából nézhetjük az eseményeket, melyből morálisan szürke pacává válik minden. Sok helyütt megvádolták a sorozatot azzal, hogy világlátása cinikus, elhagyta a régi jó optimizmust, melyet aláírok: tényleg feltűnően, relatíve sötétebbre vette a hangvételt. Az alkotók azonban ezt azzal magyarázzák, hogy Kirkék kalandjai előtt játszódik a széria, így be szeretnének járni egy utat, mely elvezet minket a jól ismert hangvételhez és színes kalandokhoz. Én azt mondom, úgy legyen.

Hirdetés

Habár dicséretreméltó az első két óra által belőtt komolyabb, moralizálóbb stílus, egyelőre karakterek terén van hová fejlődnie. Georgiou inkább csak úgy lazán fel van skiccelve nekünk és nem tudnánk jellemezni őt, csupán a harchoz való viszonyát tudjuk feljegyezni, míg Burnham-ről már többet megtudunk, de egyelőre nehéz őt hova tenni. Arról nem is beszélve, hogy egyelőre nem tartom túl logikusnak azt a húzást, hogy éppen ugyanaz a nevelőapja, mint aki Spock-nak (ó, micsoda véletlen egybeesés). Alapvetően azonban érdekes felállás, hogy egyszerre kell megfelelnie két énképnek, a vulkáninak és emberinek - ez pedig bizonyosan fog némi súrlódást okozni a későbbiekben. 

A két főszereplőn kívül aki még említésre méltó, az a Doug Jones által (tonnányi maszk segítségével) megformált Saru, akinek szabálykövető, karót nyelt jelleme máris esélyes arra, hogy közönség kedvenccé váljék - kérdés csupán, hogy mennyire fogják a későbbiekben kidomborítani a karaktert magát és megismertetni velünk még jobban. 

Hirdetés

Nem látszik tehát veszett ügynek a Discovery. Nem öregapáink Star Trekje, de talán ez így is van jól. Egyelőre nehéz megjósolni, milyen utat fog bejárni az évad folyamán (tekintve, hogy ez az első két rész inkább tekinthető egyfajta prológusnak), hová fog vinni szereplőivel együtt minket és mennyiben fog hozzájárulni érdemben a már így is gazdag Trek-mitológiához. A sansz ott van, hiszen nem szabad elfeledni: most is, mint mindenkor, az űr a legvégső határ. Időszerű lesz tehát tovább feszegetni azt.

Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.