1800-as évek eleje. London. Akárhová is lépsz, minden csupa mocsok és szenny. Lélegeznél egy mélyet reménykedve abban, hogy egy kis friss levegő kerül a tüdődbe, de hamar rá kell jönnöd, hiú ábránd csupán. Az FX új sorozatának (amit az HBO mutat be itthon) három kreátora, Chips Hardy, Tom Hardy és Steven Knight nem hitegeti azzal nézőjét, hogy klasszikus értelemben vett jóleső mozgóképélményben részesül majd.
James Keziah Delaney (Tom Hardy) történetünk elején hajózik be London városába, hogy lerója kegyeletét halott édesapja sírjánál. Akár egy két lábon járó kísértetre, vagy mint egy élőhalottra - úgy tekintenek rá a körülötte lévő emberek. Sustorognak, sugdolóznak, szemük világának hitelét lekicsinyítőn tátognak és hápognak. "Visszatért a halottaiból." - mondják, és talán igazuk van. Delaney azonban velük mit sem törődve - nyavalyás pórnép, akiket fénykorában két kanállal falt fel reggelire - lényegre tér mindig, mindenhol, nem hajlandó arra, hogy céljától (átvenni a hajózási társaság vezetését, stb.) eltántorodjék. A legnagyobb hidegvérrel biztosítja féltestvérét szerelméről annak arrogáns férje jelenlétében, arról pedig szó sem lehet, hogy az őt illető örökségre (egy jelentéktelennek tűnő sziget) bárki más rátegye a kezét.
Korhűen mocskos színekkel felkent, kényelmetlenül ápolatlan külsejű sorozatot ígér a Tabu pilot epizódja. Mark Patten kamerája kérlelhetetlenül visz bele minket ebbe a ködös, bűzös, történelem sújtotta világba, és amelynek atmoszférája már a kezdő képsoroktól megalapoz a hangulatnak. A Tabu nem a szép szavak és nemes tettek szériája, és még csak nem is feltétlen egy olyan emberé, akinek későbbi megdicsőülésében reménykedhetünk. Nem. Delaney - hasonlóan Tom Hardy korábbi szerepeinek némelyikéhez - egy istentelen nagy szemétláda, aki tökéletesen tudatában van annak, hogy híján van a józan ész legkisebb cseppjének is. Gyilkos, tolvaj, alkoholista kalandor, akit senkihez nem fűznek gyengéd szálak féltestvérén kívül (Oona Chaplin megformálásában láthatjuk, és nagyjából ő az egyetlen olyan karakter, akiből nem nézünk ki semmi szemétséget), és aki valamiért mégis - még ha mégoly minimálisan is - szimpatikussá válik szemünkben. Hardy fenyegető és szikár, kiszámíthatatlan és tébolyult, akiről persze nem tudjuk mindig elhinni, hogy nincs ki mind a négy kereke. Őrületben is kell lennie rendszernek.
Na de mi lehet Delaney tettei mögött? Túl azon, hogy feltételezhetően bosszút állna apja haláláért (kapcsolatukról csak sejthetjük, hogy nem volt túl bensőséges) és túl azon, hogy szeretné megkaparintani a Nutka-szigetet, saját származását is fel kívánja térképezni. A zegzugos vérvonalakon túl pedig mintha felütné a fejét valami, amit az alkotók egyelőre csupán vékonyka mézesmadzagként húzogatnak előttünk. Delaney halottakhoz fűződő viszonya tisztázatlan, ámbár korántsem érdektelen, egy még sötétebb és értelemszerűen természetfelettibb eszközökkel operáló történetszál felé kacsintgat. Míg a másik végén, morózus hősünknek (hős? talán hagyjuk is ezt a kifejezést) azokkal is fel kell vennie a harcot, akik mindenáron el akarják orozni tőle szerény kiállású, elátkozott kis szigetét. Hiába is állunk szemben egy ilyen hitvány alakkal, mint amilyen Delaney, látva hogy mennyire ellene van a világ (vagy ő egyedül a világ ellen?) és látva, hogy a Jonathan Pryce által megformált egykori parancsnoka milyen zsigeri megvetéssel és megveszekedett gyűlölettel tekint rá (és milyen tökéletes átéléssel teszi ezt Pryce!), nem is érezzük olyan lehetetlennek azt, hogy pártját fogjuk ebben a sötét titkokkal felvértezett leendő kalandban. Még ha meg sem érdemli. Ha egyáltalán.
A forgatókönyvet jegyzők egyike, a több műfajban is tapasztalatot szerzett Steven Knight nem mondható, hogy idegenkedne az olyan karakterek ábrázolásától, akik lelkük sötétjével kerülnek konfliktusba. Beszéljünk akár a David Cronenberg által rendezett Eastern Promises-ről (ott Viggo Mortensen beépült ügynöke kokettált az erőszakkal), vagy a szintúgy Tom Hardy főszereplésével készült Locke-ról, melyben egy önző, saját maga által kreált katyvaszból kilábalni képtelen férfi kálváriáját követhetjük nyomon, aki a film végére egyetlen logikusnak tűnő lépésnek köszönhetően mindenkit elmar maga mellől. Nem lehet véletlen az sem - és akkor itt konkrét tematikai hasonlóságról beszélünk - hogy a démoni, sötét apafigura mindkettejük esetében árnyékként vetül a főszereplő tetteire és motivációira. Delaney históriája azonban jóval vérhabosabbnak és misztikusabbnak tűnik, mint amilyen Locke háztáji, párkapcsolati és munkahelyi problémái voltak. A Delaney előtt álló út - akárcsak a mögötte lévő - tűnjék bármely rejtélyesnek és jelen pillanatban kiszámíthatatlannak, ez a sötét útvesztőkkel, tabusértő fordulatok ígéreteivel és természetfeletti kalandokkal csábító sorozat lebilincselő kis történetnek mutatja magát - legalább olyan lebilincselőnek, mint amennyire Tom Hardy tébolyult elszántsággal telített tekintete önmagában. Az pedig eléggé lebilincselő, nem?
A sorozat január 8-tól feliratosan megtekinthető az HBO GO-n!