David Shore nevét a legtöbben valószínűleg a House kapcsán jegyezték meg és nem is minden ok nélkül. Gyakorlatilag az akkori, sikerei csúcsán lévő CSI sorozatokat ültette át az addigra már avittas orvosi közegbe, mindemellett a főszereplő képében, annak arroganciájával és zsenialitásával magát Sherlock Holmes-ot aktualizálta, jóval azelőtt, hogy Benedict Cumberbatch, vagy Robert Downey Jr. puffogtatta volna az egysorosait. Ráadásul az orvosléttel, a tudással alapvetően együtt tud járni egyfajta istenkomplexus, különösen ha lánngelmével párosul (ezt House figurája is bizonyította), Shore pedig visszatért ehhez a recepthez, most csupán az összetevők arányán változtatott.
Adva van Shaun Murphy, egy autista rezidens, aki emellett még savant-szindrómás is, vagyis minden lényegi információ megmarad benne. Ez egyrészről jó, hiszen hasznos az azonnali lexikális tudás, másrészről viszont a szociális érzéke a zérussal konvergál, ami pedig hátrány egy a páciensekkel kommunikáló szakorvos esetében. Aggódnak is emiatt annak a san jose-i kórháznak a vezetőségében, ahová a pártfogója felvenni készül, mindemellett a kollégái sem különösebben bíznak benne, és furcsaságai, vagy éppenséggel fiatal kora miatt is nagyobb tudása miatt mélységesen megvetik.
Lényegében a pilot erre épül és Shore kicentizve, patikamérlegen adagolva adja nekünk az információkat a főhős zsenialitásáról és annak múltjáról, valamint a kórház összetételéről. Semmi formabontó nincs benne, még az sem, hogy vizuálisan próbálják megjeleníteni Murphy lexikális tudását. Továbbmegyek! A House 10 éve szebben nézett ki, izgalmasabb volt vizuálisan, mint ifjú sorstársa, ráadásul a legtöbb szereplő is teljesen érdektelenül fest - hovatovább a férfiaknál is inkább a küllemre, mintsem a tehetségre mentek rá - nem különben a karaktereik.
A leendő szereplők alapozása érthető módon háttérbe is szorul, viszont ezért maximálisan kárpótol Freddie Highmore (valamint a veterán Richard Schiff) játéka. Nagy szerencse, hogy annak idején az Én, Pán Péter után Johnny Depp felkarolta ezt a srácot és a Charlie és a csokigyárba is beprotezsálta, hiszen ugyan sosem lett A-listás sztár (mondjuk a 25 évével és a kölyök képével még egyáltalán nem késett el ezzel), de valószínűleg már akkor megvillantott tehetségét nem tudta volna ennyire kamatoztatni, mint például a Bates Motelben. És ugyan vannak áthallások Norman Bates és Shaun Murphy között, Highmore tehetségét dicséri, hogy egyszer se előbbi jusson eszünkbe. A figura tisztasága és keresetlen őszintesége, valamint bizonyos fokú értetlensége az, ami miatt Shaun Murphy-t azonnal a szívünkbe zárjuk.
És itt érkeztünk el a bevezetőben taglalt zsenialitás és arrogancia kérdéséhez, amit Shore ismét elővett, csak ezúttal más tálalásban. Míg House egyszerre képviselte a kettőt, addig itt élesen különválik az egész: Shaun képviseli a zsenialitást, míg kollégái, felettesei az arroganciát, ami egyrészről a sorozat feszültségét, a felek szembenállását adhatja, mindamellett orvosetikai, morális kérdéseket is bőségesen érint.
Emellett nem lehet elmenni amellett szó nélkül, hogy említett főszereplőjéből adódóan is a sorozat - különösen a flashback jelenetekben - rendkívül hatásvadász. Viszont működik! Ritkán szokásom elérzékenyülni sorozatokon, pláne 40 perces darabokon, de itt nem egyszer sikerült. Ebben a későbbiekre nézve még nem kevés leselkedik, ha a készítők nem találják meg a kényes egyensúlyt, vagy a mellékszereplőket nem sikerül érdekesebbé, izgalmasabbá tenni.
Igaz, utóbbi a House-ban is nyögvenyelősen, hosszú évadok alatt ment csak és az is csak jobbára csak egy one man show maradt és vélhetően a The Good Doctor is az lesz, de abszolút megérdemelten. Ezt az ABC is így láthatja, hiszen már berendelte a teljes évadot, ráadásul jó kórházas-sorozatból éppen annyira hiányt szenvedünk, mint ősszel a vitaminokból, szóval nagyon ideje volt már egynek.