A részletek embere ő. Talán első körben így lehetne a legtalálóbban és legegyszerűbben jellemezni Robert Eggers-t. Már ha a filmrendezői metódusát vesszük figyelembe. Kicsit perfekcionista is (vagy nagyon?), vonzódik a letűnt korokhoz, a mesékhez és legendákhoz és legyen vele akármilyen nehéz is néha a munka, azért csak szeretnének olyan nagy színészek is dolgozni vele, mint amilyen Willem Dafoe. Portré Robert Eggersről.
Első szárnycsapások
Vannak olyan rendezők, akik már az első filmjükkel mély benyomást tesznek mind a filmkritikusokra, mind pedig a nézőközönségre. Hogy csak egy-két magától értetődő példával éljek: Tarantino a Kutyaszorítóban című filmjével egyből éreztette annak idején Cannes-ban, hogy milyen egyedi hangja van. Jordan Peele a Tűnj el bemutatóját követően rögtön a műfaj egyik legeredetibb hangjaként aposztrofálták őt. De nyugodtan ide vehetjük az 1981-es Gonosz halott rendezőjét, Sam Raimit, aki már debütáló mozijával bizonyította kreativitását, rátermettségét és azt, hogy neki van egy egyéni, sajátos víziója, amit képes átültetni a nagyvászonra. Ha kell - és bizony kellett - fillérekből. Robert Eggers-t is belesorolhatjuk ebbe a csoportba, hiszen 2015-ös A boszorkány című filmjével rögtön felkerült a filmes térképre és bemutatóját követően azonnal úgy emlegette őt mindenki, mint az egyik legjobb horrorrendezőt a modern érában. Na de ne szaladjunk ennyire előre.
A New York-i születésű Eggers mielőtt filmrendezővé avanzsált volna, látványtervezőként tevékenykedett különböző rövidfilmekben, reklámfilmekben, vagy éppen a Maffiózóhoz mentem feleségül című sorozat két epizódjában. Ez a pálya 2007-ben indult és igazából a rendezői karrierje is ekkor vette kezdetét (még ha ekkor zajos sikerről nem is beszélhetünk), hiszen első munkája egyben saját rendezése is volt: ez volt a Hansel & Gretel (azaz a Jancsi és Juliska) egy újraértelmezése. Ez a film, illetve a film stílusa már magában hordoz sok olyan jellemzőt, ami később a nagyjátékfilmes alkotásainak is sajátossága lesz. Fekete-fehér, kopottas képsorokban meséli el a történetet, némafilmes eszközökkel, erőteljesen hajazva a német expresszionizmusra. Az archaikus motívumok a későbbiek során ilyen-olyan módokon feltűnnek majd, ahogyan a nyomasztó, kényelmetlen hangvétel is.
Boszorkányok, szörnyek és egyéb állatfajták
Eggers a saját bevallása szerint - dacára annak, hogy egyik kedvenc filmjeként egy interjúban a Ragyogást jelölte meg -, kevésbé rajong a horrorfilmekért, mint azt az ember elsőre gondolná. Sokkal inkább vonzódik a mesékhez, a mítoszokhoz, az ősrégi történetekhez, amelyekben valahogy mindig helyet kap valamiféle misztikum, természetfelettiség. Innen nézve pedig döntései a rendezéseit illetően nagyon is tudatosnak hatnak, hiszen mindegyikben jelen van egyfajta meseiség, miközben erőteljesen maguk mögött hagyják a mai, modern kort. Kiszakítva az embert a 21. századból, beledobva egy messzi, letűnt és meglehetősen idegen közegbe. Ha tehát közelebb megyünk ezekhez a filmekhez, láthatjuk, hogy miként mutatkoznak ezek meg. A boszorkány az 1600-as évekbe kalauzolva bennünket a boszorkányságról, sátánizmusról beszél egy felbomlani készülő család dinamikáján keresztül. Addig második nagyjátékfilmje, A világítótorony már nem ennyire könnyen behatárolható darab, jóval több kérdést hagy maga után, mint amennyi választ (éppen ezért jóval megosztóbb is lett, mint A boszorkány volt). Mindenesetre ebben a sajátos hangvételű kamaradrámában ugyanúgy szerepet játszanak a természetfeletti elemek, hiszen nem csupán egy Lovecraft-i polipszörny(?) jelenlétét(?) üdvözölhetjük, de egy sellő is kulcsszerepet játszik hőseink hagymázas őrületéhez vezető úton. Legújabb filmje, Az északi pedig a viking mitológiából és a Shakespeare hősét, Hamletet inspiráló Amleth herceg legendájából merít.
És ha már említettük azt, mennyire vonzódik emberünk a régmúlt időkhöz, érdemes megemlíteni ugyanezen vonal mentén azon törekvését, hogy első nagyjátékfilmjében minél hűségesebben adja vissza a kor szellemét. Valódi, korabeli naplóbejegyzéseket használt fel, rengeteg könyvet olvasott ahhoz, hogy ezt abszolválni tudja, hogy az általa leírt világnak minden részlete olyan valósnak hasson, amennyire csak lehetséges.
A forgatókönyv korábbi verziói gigantikus, monstrum-szerű kollázsai voltak más emberek szavainak, egészen addig, amíg magamévá nem tettem az anyagot. [...] Ugyanakkor, szándékoltan, néhány dolog érintetlen maradt. Például egy-két dolog, amit a gyerekek mondanak a filmben, amikor meg vannak szállva, azok olyan mondatok, amelyeket állítólag mondtak valódi gyerekek, megszállt állapotban.
- nyilatkozta Eggers egy, az Indiwire-nek adott interjújában. Persze felmerülhet bennünk, hogy ennek a fajta utánajárásnak alapvetőnek kellene lennie minden, magára valamit is adó történetmesélőnek. Ám ez nyilvánvalóan nincs így és talán még több stábtag forgatná a szemét és vakarná a fejét, ha mindenki olyan lenne, mint Eggers. De pontosan azért, mert csekély számban rohangálnak ilyen emberek, mint ő, mindig rendkívüli megbecsülésnek örvend. Hiszen nem mindenki viszi el a stábját egy Isten háta mögötti helyre forgatni és nem mindenki építtet meg egy komplett, tökéletesen funkcionáló világítótornyot, pusztán azért, mert a meglévővel nem volt megelégedve. És nem mindenki éri el azt, hogy Robert Pattinson pofán akarja vágni. A történet egyébként A világítótorony forgatásához köthető, amelynek egyik jelenetében hiába volt esős idő, a Pattinson arcáról készített közelin nem volt elég kifejező és látványos az eső, ezért pluszban még slaggal is meglocsolta őt, hogy az eredmény kellően drasztikus legyen. Ha pedig mindehhez még hozzávesszük azt, hogy maguk a körülmények is kellően horrorisztikusak voltak: az időjárás például Cape Forchu-n borzalmas volt és igazi büntetésként élte meg ezt a stáb. Habár, hogy a rendezőt idézzem: "Enélkül el se tudtuk volna mesélni ezt a történetet."
Hangsúlyos képek és nagy költségvetés
A vizualitás rendkívül fontos a rendező filmjeiben, nem véletlenül kezdte a szakmát díszlettervezőként. Minden egyes beállításról ordít, hogy gondosan meg lett komponálva, minden egyes centi részletekbe menőleg ki lett találva, be lett állítva és nincsen semmi a képen, ami nem odavaló. Ha kell, akkor teljesen mellőzi a mesterséges fényeket és csak gyertyákat használ a jelenetekhez (A boszorkány), ha pedig arról van szó, akkor többszázéves, régi lencsével forgatja a filmjét, hogy megfelelő hatást érjen el képileg (A világítótorony). A CGI-t ritkán, vagy leginkább egyáltalán nem használja. Első ilyen élménye épp legutóbbi filmje, Az északi filmje kapcsán érte utol, ahol - részben a Covid-okozta körülmények miatt, részben praktikus döntések miatt kénytelen volt digitális eszközökhöz folyamodni.
Sajnos, köszönhetően a koronavírusnak, több CG-t használtunk, mint amennyit szerettem volna, mert csak azt követően mehettünk Izlandra, miután a befejeztük magát a forgatást. Egész sokat forgattunk így Írországban. Ez azt jelenti, hogy kellett használnunk Izlandi hátteret, olyan módon, ami nem számít bűnnek, hiszen sokan csinálják így, de tény, hogy én nem így szeretek filmet készíteni. Nem vagyok boldog emiatt. De mit lehet tenni? Covid volt. Bocsánat.
Ha magának nehezen is bocsátja meg, mi könnyedén elnézzük neki ezt a kis "botlást". Pláne, hogy még így is sikerült egy olyan nagyköltségvetésű, klasszikus értelemben vett stúdiófilmet tető alá hoznia, ami megtartotta azokat a rendezői kézjegyeket, amelyeket megszokhattunk tőle. Látvány szempontjából ugyanannyira, ha nem még inkább brutális és gyönyörű, mint az azelőtti filmek, épp csak annyi történt, hogy saját magához képest egy egészen könnyen értelmezhető munkával rukkolt elő. Persze ennek a CGI-on kívül megvolt a maga ára, hiszen a stúdió fejesei néha segítették a munkát különböző megjegyzésekkel, jegyzetekkel, amik van, hogy rosszul sülnek el, de esetünkben arra ösztökélték a rendezőt, hogy a lehető legjobb munkát hagyja maga mögött.
Szükségem volt arra a nyomásra a stúdiótól, hogy a létező legszórakoztatóbb verzióját készítsem el a filmnek. Szóval ez az a vágás, amire büszke vagyok, még ha ösztönösen nem is arra hajtok, hogy szórakoztassak...Megígértem nekik azonban azt, hogy ez lesz a legszórakoztatóbb Robert Eggers-film. Nem azt mondom, hogy tökéletes lett, de legalább elmondhatom, hogy be tudok állni a döntéseim mögé, mert mindegyiket nagyon alaposan meg kellett gondolni.
Hozzátéve természetesen azt, hogy tisztában van azzal, ha szolgaian követi a tanácsait a stúdiónak, akkor katasztrofális lett volna az eredmény (mondván, hogy ők nem filmesek), de így rá volt kényszerülve arra, hogy bizonyos kompromisszumok mentén végezze a munkáját. Ami végtére is nem lett kárára a filmnek. És így, bár nem ő kapta meg a végső vágás jogát, mégis olyan filmet kreált, amelyre ténylegesen büszke és ami kvázi az ő rendezői változata. Az egyébként, hogy elégedett a saját munkájával, ne tudjuk be annak, hogy "az ő filmje, persze, hogy nem mond róla rosszat". Saját munkáiról meglehetősen kritikusan képes vélekedni, A boszorkányt például ki nem állhatja és nem szívesen nézi újra, mondván, hogy nem volt eléggé érett filmkészítőként és képtelen volt vászonra vinni azt, ami az agyában volt.
Mit hozhat a jövő?
Egy ilyen markáns stílusjegyekkel rendelkező rendező esetében mindig felmerül a kérdése annak, hogy vajon idővel, csúnya szóval mondva bedarálja-e Hollywood, vagy pedig továbbra is a maga ura lesz. Három film után annyit elmondhatunk, hogy olyan alkotó ő, aki ha ismer is kompromisszumot, saját magát, saját vízióját feladni nem fogja. Az északival bizonyította, hogy van annyira nagy név, hogy filmjével bemeneteljen a multiplexekbe (még ha, a véleményeket elnézve sokan nem is értik a filmjét) és ott uszítsa rá vad fantáziáját a gyanútlan nézőkre. Más kérdés, hogy a bevételeket illetően már nem olyan rózsás a helyzet és nem biztos, hogy a közeljövőben Eggers-t közel engedik egy nagy költségvetésű produkcióhoz. Az északi a maga 90 milliós (vagy, egyéb források szerint 70 milliós) költségvetésével egészen magasnak számít egy ilyen jellegű filmnek és amennyiben nem éri el azt az összeget, hogy tényleges profitot termeljen, úgy a közeljövőben a stúdiók vélhetően inkább nem kockáztatnak és nem bíznak meg sem Eggers-t, sem pedig más, kockázatos döntéseket meghozó rendezőt ilyen nagyvolumenű munkával. Ami, elnézve az eredményt: igencsak szomorú lenne.
Mindenesetre, ami Eggers-t illeti, állítása szerint ezek után, mindaz után ami megpróbáltatásokat okozott neki a forgatás, legszívesebben visszamenne egyébként is a kisebb büdzséjű mozikhoz. Mondjuk nem járnánk rosszul azzal a régóta tervezett Nosferatu-feldolgozással, amelyben ismét Anya Taylor-Joy-jal dolgozna együtt. A projekt azonban jelenleg bizonytalan lábakon áll, hiszen már másodjára torpant meg az előmunkálatoknál. Eggers már azon is elgondolkodott, talán hagynia kellene, talán mindez egy jel, hogy nem szabadna foglalkoznia a filmmel. Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondom, ha azt mondom: mi rosszul nem járnánk, ha mégis kihozna valamit az ötletből. Kellenek az Eggers-féle őrült kurafik, akik a kamera mögött dolgoznak.