A kreatívan értelmezett tény-imitációkkal operáló marketingkampányok, szégyentelen hazugságokra építő kommunikációs offenzívák, rafináltan megvágott előzetesek és hasonló firnyákos húzások egyáltalán nem idegenek a szórakoztatóipartól.
Az efféle fortélyokat napestig sorolhatnánk - és garantáltan előkerülne a Sherlock Holmes Baffled sokakat hitetlenkedő röhögésre fakasztó históriája is. Arthur Conan Doyle népszerű detektívjének legkorábbi, máig fennmaradt mozgóképes felbukkanása ugyanis nem több holmi bazári svindlinél, mivel a harminchat másodperces apróságban a közismert karakter egyetlen jellegzetessége sem mutatkozik meg. Sőt, ha a cím ismerete nélkül, pusztán a logikánkra támaszkodva kellene rájönnünk arra, hogy a nevesincs színész-aspiráns kinek a bőrébe bújt bele, sanszosan sosem jönnénk rá a megfejtésre.
Elvégre az író-rendező Arthur Marvin egyszerűen abból indult ki, hogy az egy háztulajdonos és egy tolvaj macska-egér harcát bemutató effekt-szkeccse szélesebb közönséget vonzhat, ha egy kedvenc neve virít a plakátokon.
Persze, a habkönnyű bohóságon kívül bőségesen akadnak más, az ihletforráshoz mérsékelten hű agyszülemények is - ergo, ezúttal ezekből válogattuk össze a legemlékezetesebbeket.
A Jim Carrey hírnevét tovább öregbítő, egyben Cameron Diaz karrierén is sokat lendítő 1994-es A maszk sikerét remekül illusztrálja, hogy huszonhárommillió dollárra taksált költségvetése bő tizenötszörösét hozta vissza a kasszáknál. Mindez nem csoda, hiszen a gumiarcú komikus pazarul hozta a megalázott vesztesből a sors kegyéből egy legyőzhetetlen, igazságosztó mókamesterré avanzsáló Stanley Ipkisst. Holott Doug Mahnke és John Arcudi képregényében a férfi agresszióját jól-rosszul elfojtó neurotikus fantaszta, aki korlátlan hatalomra szert téve eltökéli, hogy az összes, neki valaha ártó ellenségét meggyilkolja. Ám ahogy az sejthető, nem kell túl sokat tenni ahhoz, hogy egy peches delikvens rákerüljön a halállistájára. Így végül a saját barátnője lövi hátba a mértéket és józan eszét elvesztő mániákust.
Paul Verhoeven iróniára hajlamos habitusa összes alkotásában megmutatkozik, de tagadhatatlan, hogy a csúcsra sanszosan a Csillagközi invázióval hágott fel. Mert a máskülönben humanista elveket hirdető Robert A. Heinlein ebben az 1959-ben debütált könyvében szimpátiát igyekszik kelteni egy, a szavazati jogot a hadseregben való szolgálathoz kötő, militáns világkormány iránt. Ráadásul a békét és boldogságot veszélyeztető, rovarszerű űrlényeket sem nehéz megfeleltetni a szovjet blokk vagy Kína lakóinak. A holland fenegyerek ezért pazar tréfát űzött: az önkényuralmi rendszerek jellemző manipulációs technikáit, illetve esztétikai megoldásait megidézve adta elő kendőzetlen véleményét az állítólagos utópiáról. Ahogy arra is kínosan ügyelt, hogy a szereplők java határozottan jóképű legyen - ezzel is megidézve a náci propaganda szellemét. Viszont sajnos merész kísérlete totális bukással zárult. A publikum nehezen fogadta be, a hazafias lózungokat megfricskázó művet - hovatovább, a bugyuta akcióblődit váró többség rosszkedvűen mormogva jött ki a mozitermekből.
Egy Stephen King tollából származó regény vagy novella megfilmesítési jogainak megszerzése hosszú évtizedeken át a szinte biztos nyereséggel kecsegtető tranzakció szinonimája volt. Nem csoda hát, hogy a producerek a horror nagymesterének kevésbé jelentős korai zsengéire is lecsaptak. Az 1975-ös A fűnyíró ember egy rövidke rémmese. Harold Parkette mérhetetlen balszerencséjére egy természetfeletti entitások üzemeltette kertészeti vállalkozást bérel fel elburjánzott gyepe lenyírásához, és mire észbe kaphatna, a kiérkező munkás brutálisan lemészárolja. Még egy öt-tíz perc körüli átültetés is minimum trükkösen hozható össze belőle. Emiatt Brett Leonard meg sem próbálkozott azzal, hogy a címen kívül bármit is felhasználjon, és nemes egyszerűséggel megelégedett annak kölcsönvételével. Vagyis az egy szellemileg visszamaradott segédmunkásból a kibertér kvázi-istenévé váló Jobe históriájának a világon semmi köze a feledhető magazinsztorihoz. Ez hallatlanul felpaprikázta a férfit - pláne, mivel a készítők a reklámhadjárat során maximálisan kiaknázták a nevében rejlő vonzerőt. Hosszas jogi disputa vette kezdetét, és annak dacára, hogy végül Maine jeles szülötte keresztülvitte az akaratát, a pervesztes New Line nem törte magát, hogy engedelmeskedjen a bíróság ítéletének.
Záróakkordként, felsorolásunk nyitánya aligha lenne teljes a Winnie the Pooh: Blood and Honey nélkül. A. A. Milne klasszikusának reputációja hazánkban kissé más, mint a legtöbb országban. Mert a fordítás javát elvégző Karinthy Emília és az irodalmi formába öntésért felelős Karinthy Frigyes fáradozásainak köszönhetően egy, az eredetinél kategóriákkal gazdagabb-szellemesebb szöveget élvezhetnek a csacsi öreg medve kalandjaiban elmélyedők. Azonban ennél is tiszta sor, hogy egy bájos, elsősorban a gyermekeket megszólítani igyekvő történetről van szó. Ebből adódóan igen érdekes lehetett az az ötletrohammal kombinált gondolatsor, melynek végén Rhys Frake-Waterfield arra jutott, hogy véres-beles-darabolós slasherként álmodja újra a Százholdas Pagony lakóinak életét. Pontosabban fogalmazva, csak Micimackóét és Malackáét - mivel a többieket a páros felfalta, mert az őket magára hagyó Róbert Gida gondatlanságából elfogyott az elemózsiájuk. Magától értetődik hát, hogy a felcseperedvén eszelős tömeggyilkosokká züllő állatkák úgy döntenek, hogy megeszik egykori patrónusukat, annak feleségét és pár, feltételezhetően dramaturgiailag abszolút indokoltan arra tévedő egyetemista leányzót.
Ezzel elértünk cikkünk első felének végéhez: a második, befejező felvonásban egyebek mellett a Disney viselt dolgairól, egy jogutódot sokkoló borzalomról és egy szirupos vígjátékká gyúrt thrillerről lesz szó!