Hirdetés

Reszkessetek, betörők! - a kihagyhatatlan karácsonyi filmek?

|

A mozik, amik már annyira az ünnepek részévé váltak, mint a halászlé, a bejgli és a kötött rénszarvasos pulcsi. A kérdés viszont adott: miért nem unjuk még?

Nincs karácsony Kevin nélkül… avagy ha mégis, akkor elsöprő népharag követi a programigazgatói döntést. Az átlagember már sokszor bosszantóan legyint, amikor meglátja a műsorkínálatban Kevin McCallister sikítozó arcát (amely alapjául mellesleg Edvard Munch híres festménye, A sikoly szolgált), pont úgy, mint ahogy Al Bundy tette ezt évekkel ezelőtt Az élet csodaszép esetében. Ritka az a fajta karácsonyi film, ami kortól függetlenül bárki számára élvezetes, mégis akármikor szívesen leül elé az ember. Ezért nem is véletlen, hogy a csatornák gyakorlatilag unalomig ismétlik az ehhez hasonló filmeket. Mégis akárhányszor leül elé az ember, akármennyire is fújja kívülről a teljes szövegkönyvet, ugyanúgy viccesek a főszereplő gyermeki reakciói a felnőttek világára, ahogy huszadjára is lefordulunk a székről, amikor a két pancser betörő elesik, vagy képen találja valami. De mégis mi a titok?

Hirdetés

A Reszkessetek, betörők! sikerének és máig tartó diadalmenetének több összetevője van, ennek legfőbb alkotó eleme pedig maga a stáb. Az ötletgazda forgatókönyvíró John Hughes (Dennis, a komisz; Beethoven; Repülők, vonatok, autók) mindig is híres volt bájos, már-már negédes történeteiről és karaktereiről, ezeket azonban mindig ragyogó párbeszédekkel és nem szájbarágós tanulságokkal ellensúlyozta. Ráadásul jelen esetben remekül megragadta a gyermeki lélek mibenlétét: az akaratos kisgyerek, aki az ünnepekkor a háta közepére sem kívánja a családját, majd ez a kívánsága váratlanul valóra válik. Azonban a kezdeti lelkesedést beárnyékolja a mindennapokban való boldogulás, a képzelete által felnagyított rémképek a pince, és egy hólapátoló bácsi személyében, nem is beszélve két, a környéket fosztogató betörőről.

Kevin figurájában az a legjobb, hogy szeretnivalóságában magára ismer minden felnőtt, ha nem is feltétlenül minden tulajdonságában. Ő testesíti meg azt a gyereket, aki hozzánk hasonlóan sikítva az ágy alá menekült, ha valami ijesztőt látott, és képviselte azt a talpraesettséget és találékonyságot, amit ennyi idősen a legtöbben magunkénak szerettünk volna tudni. Persze, hogy karaktere ennyire működik, abban közrejátszik az, hogy Hughes magára Culkinra írta a szerepet, aki mai napig csodálatra méltó természetességgel hozta a főszerepet.

Ahogy azonban filmes berkekben tartja a mondás: állattal és gyerekkel a legnehezebb forgatni. Ezt a családi filmek legszakavatottabb embere, Chris Columbus (Mrs. Doubtfire; Édesek és mostohák, Harry Potter 1. és 2.) is alá tudná támasztani, aki Hughes kérése ellenére is több tucat gyereket hallgatott meg a szerepre, amiben közrejátszott Culkin agresszív menedzsere, aki nem volt más, mint a tulajdon apja, végül azonban mellette döntött. Mégis Columbus már itt is (sőt! Itt a leginkább) jól láthatóan értette a gyerekek nyelvét, a testvéri viszályokat, a gyerek-szülő ellentéteket (Catherine O'Hara tökéletes a modernkori anya szerepében), amiket minden kimondott sérelem ellenére áthat a szeretet. Talán pont ezért is annyira kézzelfogható a karácsonyi hangulat, ami valósággal magába szippantja a nézőt. Ebben pedig közrejátszik még valami, amiben a Reszkessetek: betörők! felülmúlhatatlan, ez pedig a zene. John Williams addigra már túl volt sikerei és díjai nagy részén (de még így is jó pár hátra volt), azonban a filmhez szerzett score-ja a dicső életmű egyik ragyogó ékköve, ami a karácsonyi atmoszféra zenei kvintesszenciája.

Persze a recept kihagyhatatlan hozzávalója, a két betörő Harry és Marv szerethetően lúzer karaktere, amiben a színészválasztásnak - és persze játéknak - is döntő szerepe volt. Előbbi figurájára többek között maga Robert DeNiro is esélyes volt, és a sors fura fintora, hogy a színészlegenda majd egy évtizeddel később át is igazolt a műfajra az Apádra ütökkel, ami annyira "jól" sikerült, hogy manapság már ritkaságszámba megy, ha értékelhető alakítást tesz le az asztalra. A szintén Martin Scorsese véres gengszterfilmjein edződött Joe Pesci-nek a komikus figurák nem voltak teljesen ismeretlenek - elég, ha a Halálos fegyver széria Leo Getz-ére gondolunk - azonban a gyerekfilmekben járatlan volt, Coumbusnak pedig nemegyszer rá kellett szólnia, ha káromkodott a forgatás alatt. Viszont a mai családi filmeknek nevezett olcsó vásári komédiákkal ellentétben szerepe a legkevésbé sem kínos, hepciás, főnökösködő karaktere tökéletes összhangban van Stern együgyű figurájával. Épp ezért már-már sajnáljuk a két szerencsétlent (persze ez nehezen megy a hasfalszaggató röhögéstől), amint próbálnak túljutni a sajátos biztonsági rendszeren, amibe normális esetben már a második fordulóban belehaltak volna.

Mindezt pedig megfűszerezik az olyan sajátos elemek, mint Marley, a "hólapátos hentes" története (a figura egyébként Columbus fejéből pattant ki), valamint Hughes kabalaszínészének, John Candy-nek a bájos, Repülők, vonatok, autókat idéző rövid vendégszereplése az örök optimizmusával és a 623 eladott lemezzel. Ezektől válik a Reszkessetek, betörők! - a TV csatornák legnagyobb igyekezete ellenére is - megunhatatlan klasszikussá…

…ami már akkor is, jó hollywoodi szokás szerint nem kerülhette el a sorsát és folytatást készítettek hozzá, azonos stábbal, ami nem is csoda, hiszen a film még az Oscar-jelölésekig is elvitte. Szerencsére a készítők a lehető legjobb módon gördítették tovább az első rész cselekményét, amely értelemszerűen nem ér fel az elődhöz - hiszen túlságosan is arra épül - viszont nem vall rá szégyent és szórakoztatásban helyenként talán még felül is múlja azt.

Ugyanakkor itt is érvényesül a folytatások állandó tézise, a nagyobbat és - egy családi vígjáték esetében némileg furcsa az ilyen kijelentés - látványosabbat elve. Ebből viszont Hughes-ék sikeresen előnyt kovácsoltak. Azzal, hogy Kevin újfent magára marad, de ezúttal nem otthon, egyedül egy házban, hanem a világ fővárosában, New Yorkban, kellően nagy kihívás még egy felnőttnek is, gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor a kissrác a kikent-kifent utcalányok között sétál (és ez még mindig az egyik legjobb CSALÁDI film). Természetesen most is vannak az egyedüllétet kiélvező pillanatok, ahogy a galambos hölgy személyében egy elsőre ijesztő, valójában aranyszívű szereplő, nem is beszélve a finálé, ezúttal is - szó szerint - fájdalmasan vicces gegjeiről, ahol maguk a betörők hívják fel nem egyszer a figyelmet az ismétlődésre.

Az említett új helyszín, azonban az ismétlődő alapoknak számtalan új ízt is kölcsönöz. Harry és Marv mellett Kevinnek ezúttal a Plaza Hotel conciergével (Tim Curry imádni valóan kotnyeles a szerepben), valamint a hol az óhaját leső, hol kíváncsiskodó személyzettel (Rob Schneider itt még értékelhetően vicces tudott lenni) is meggyűlik a baja. A bevált recept azonban nem változott, Hughes és Columbus pedig újfent szívvel és lélekkel - no meg persze a rájuk jellemző rengeteg bájjal - töltötte meg a filmet, Culkin pedig végérvényesen a világ legaranyosabb gyerekszínészévé vált, ami egy életre beskatulyázta és ezzel együtt tönkre is tette.

Mindezek fényében nem csoda, hogy a folytatások már csak gyatra utánzatnak számítottak, amik közül egyedül a harmadik rész tudott értékelhető teljesítményt felmutatni. Persze ebben nemcsak az eltelt idő játszott közre, hiszen más szereplők, és a modern kor vívmányai akár kellő vérfrissítést is hozhattak volna. Azonban az eredeti stábból csak a fent említett két filmmel a karrierje csúcsát elérő Hughes maradt, a manapság Hupikék törpikékkel és Beverly Hills-i csivavákkal a nézők idegeit borzoló Raja Gosnell pedig pont azt az infantilizmust képviseli, ami Columbusból (szerencsére) mindig is hiányzott, míg Alex D. Linz azon kívül, hogy cuki sehol sincs Culkin természetességéhez képest. Van viszont ezúttal négy szuperkémünk, akiket kétségtelenül élvezet nézni, ahogy látványosan kijátszik egy kis pondró, de sehol sincs bennük Peschi és Stern szerethető infantilizmusa, de legalább látható a hamvasan fiatal Scarlett Johansson, mint a főszereplő nővére.

Ha szigorúan nézzük, akkor a széria számozása megáll a kettőnél, és ha nagyon akarunk, akkor bele köthetünk abba is, hogy Kevin konfliktusai a rokonsággal egy meglepően felszínes családot takarnak, ami a későbbiekben egy valóságos pszichopatát eredményezne, elég ha csak az életveszélyes csapdáit nézzük. Viszont vannak olyan esetek, amikor jól esik az Álomgyár mesecsinálása, különösen karácsonykor, ezzel pedig olyan ajándékot kaptunk Hollywoodtól, amit minden évben örömmel csomagolunk ki a fa alatt.  

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.