Senyvedni egy örök életen át – A Múmia-filmek rövid áttekintése

|

Most, hogy Tom Cruise fejvesztve menekül a mozivásznakon a természet erőjének egy évezredes álmából felébredő manifesztuma elől, ideje volt szemügyre venni, honnét indult mindez.

Miután 1931-ben bemutatták Todd Browning rendezésében, Lugosi Béla ikonikussá váló alakításával a Bram Stoker írásműve alapján elkészült Drakulát, a Universal stúdió rálelt egy aranybányára. Nem kizárólagosan a Drakulát illetően, bár ő ugye elég nagy sikert hozott nekik, de felfedezték, hogy a horrorban, a szörnyekben bizony pénz rejlik, a közönség könnyedén keblére öleli. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a későbbiekben Mary Shelley regényét is elővették (Frankenstein), kapott néhány folytatást - karakteres szörnyfigurák egész garmadája kelt életre fekete-fehér mozgóképeiken, hogy azokat össze-összeeresszék más filmekben. Vagy paródia, vagy csak szimplán pénzhajhászás céljából. Egy Drakula és egy Frankenstein között, 1932-ben került vászonra először a halhatatlanságra ítélt, mumifikált egyiptomi herceg halandók közti kóválygása - hogy aztán minduntalan felébresszék őt nyugodt, csendes álmaiból.

Hirdetés

A Universal-féle Múmia-filmek tulajdonságát illetően alapjában véve megfeleltethetők az évtizedekkel később elharapózott slasher-filmek önismétlő szerkesztőelvének. Ahogyan Jason Voorhees és Freddy Krueger, valamint hasonszőrű cimboráik (téged nézlek, Michael Meyers!) is filmről filmre elpusztultak, vagy legalábbis elpusztulni látszottak, valamilyen - akár magyarázott, vagy magyarázatlan - okból kifolyólag visszatértek, hogy újabb kiszemelt áldozatokat szekáljanak halálra. Nem rugaszkodnánk el nagyon a valóságtól, ha a Múmia-filmeket a slasher-filmek egyik jeles elődjeként aposztrofálnánk, ugyanakkor antagonistái között akad egy alapvető különbség. Míg Freddy Krueger, Jason Voorhees és Michael Myers teljesértékű gyilkológépek, akiket csakis és kizárólag az mozgat, hogy megöljék azt, akibe épp belebotlanak, addig a múmia története sokkal inkább egy tragikus história - motivációja költőibb, hovatovább romantikusabb.

A Múmia, alias Ardeth Bay (az 1932-es eredeti filmben), alias Imhotep, alias Kharis nem gyilkosként kezdte pályafutását. Nemesember volt ő, aki szerelme halála után olyan döntést hozott, mely sorsát pecsételte: halálból szerette volna visszahozni kedvesét, ám lévén, hogy ez szentségtörésnek számított, a király büntetésül élve temette el őt, mumifikálva. Hogy később a Universal stúdió egyik leghíresebb csoszogó fojtogatójaként vált ismertté, már más tészta. Alapvetően, ha az ember ennyi időt tölt a föld alatt, szerelme elvesztésének gondolatától szenvedve, kicsit megtépázza mind a lelket, mind a szívet. Ha nem is született tehát gyilkosnak, azért felszínre törhetett benne annyi ellenérzés az emberek iránt, hogy azt ellenük irányítsa. Persze ebben az esetben az sem elhanyagolható tényező, hogy az ember irányítás alatt áll.

A szerelem mindent felülír

Az 1932-től 1955-ig tartó klasszikus, első Universal-széria egyik legfőbb sajátossága (két filmet leszámítva), hogy a címszereplő kevésbé helyeződik virtuálisan az előtérbe, sokkal inkább hátsó, passzív mozgatórugója a cselekménynek. A befáslizott szerencsétlen csak egy tárgy, akit kénye-kedve szerint használ fel az ő és szerelmének sírját felügyelő főpap éppen aktuális utódja, ennek végkimenetele pedig nagy általánosságban azonos az azt megelőző film befejeztével. Mindig, de tényleg mindig van egy lány. Egy lány, akiért legalább két szív dobog, és míg az egyik szív a hagyományőrző szerelmi szálak éhezői számára válik kielégítővé (olykor nem, de az más lapra tartozik), addig a másik szív már évezredek óta dobog szüntelenül, azt sem tudván, milyen napot írunk éppen. Hosszú oldalakat lehetne írni arról, hogy a női egyenjogúság gyakorlatát mennyire nem lehet felfedezni ezekben a filmekben, de a gender-politikát most hagyjuk kicsit (bár tényleg órákig el lehetne diskurálni róla), erre külön cikket lehetne szánni.

Már a Karl Freund rendezte legelső A múmia-filmben is igen erősen felsejlett a "tragikus szerelem"-mint dramaturgiai elem, ám míg ott sokkal kifinomultabb eszközökkel sikerült színre vinni, addig később már csak úgy, kötelező hordalékként tüntették fel a folytatásokban. A lényeg a következő: végy egy férfit, aki vagy kincskeresői hajlamból, vagy egyéb okból kifolyólag belecsöppen az események sűrűjébe, végy egy nőt, akit meg kell menteni és egy főpapot, akit egy idő után elragad a mohóság és a saját szexuális étvágya. A múmia a háttérben, teljesen öntudatlanul, egy-két embert olykor megfojtva téblábol egyik jelenetből a másikba, hogy aztán a játékidő lejártával az események egy drámainak szánt pontján feléledjenek régi érzelmei és megmentse, vagy épp szimplán magával vigye kisajátítás céljából az adott hölgyeményt. Miután ellenszegült a főpap önző akaratának és parancsolgatásainak. A síron, mi több, életeken át is túlmutató szerelem (életeken át, hiszen a herceg szerelme mindig egy újabb fiatal lány reinkarnációjában mutatja meg magát) motívuma olyan humánummal ruházza fel címszereplőjét, amely emberségesség egyébként sem szokatlan a Universal-monstrumok díszes kompániájában. Elég, ha csak Frankenstein szörnyét nézzük meg. Másfelől ebből fakadóan empátiát is kezdünk érezni iránta, hiszen nem nehéz sajnálni egy olyan alakot, aki évezredeken át egy szarkofágban senyved, szerelmétől elszakítva, élőhalott stádiumban, akit időről-időre dróton rángatnak különböző alakok. Az pedig, hogy a szerelem átüt még a vastag, penész- és porlepte fáslin is, meglehetősen költői.

Ez a síron is átívelő, alapvetően tragikus szerelem azóta is visszatérő eleme ezen filmeknek - olyannyira, hogy még Stephen Sommers is megtartotta, mint fontos motívumot saját, 1999-ben indult trilógiájában -, de korántsem mindenki tartotta magát hozzá.

Ciklikusság, természetfeletti, ősi erő

Ha az ember folytatást készít, akkor bizony elkerülhetetlen az ismétlés, a ciklikusság, ezt pedig ezeken a filmeken több ponton is letapinthatjuk. Az imént említett tragikus szerelmi szálon túl sem voltak restek ismételni saját magukat. Az expozíció, a háttérsztori folyamatos ismétlése (konkrétan mindegyik folytatás legelején megismertetik velünk, hogy honnét indult az egész), a múmia szerepe, a női szerepek lényegében mindig ugyanazok - és bár folytatólagosnak tekinthetjük őket, a babonás vélekedést, a múmia legendájának valóságában való kételkedést mindig megtartották a rendezők. Hiába bizonyítódott be a létezése sokszor egy egész kisváros számára, könnyűszerrel megoldották az alkotók a problémát: egy huszárvágással átugrottak egy egész generációnyi szakadékot és máris jöhettek az újabb, szkeptikus, sírgyalázó szerencsétlenek, akik az istenért nem akarták elhinni a hihetetlen történeteket. A kételkedés és a babonákban való hit tehát eleve ellentétet generál a szereplők között, világszemléletek ütköznek össze. 

Ami viszont érdekes, hogy mintha nem tudtak volna úgy istenigazából dűlőre jutni az ügyben, hogy a múmia milyen természetfeletti képességekkel rendelkezik - vagy pusztán csak emberfeletti ereje van-e. Míg az első, '32-es filmben a Boris Karloff által megformált Imhotep (fun fact: ebben a filmben még csak az első tíz percben láthatjuk a múmiát klasszikus szerelésében) telepatikus képességekkel rendelkezik, addig a többiek inkább csak erejük teljében álló megállíthatatlan, fájdalomra érzéketlen szörnyemberek - akik viszont könnyűszerrel teszik túl magukat egynéhány pisztolylövésen is. Az '59-es kezdetű Hammer-széria is inkább egy szupererős terminátorként ábrázolja, de Stephen Sommers már ismét elővette a természetfeletti erőt és az első filmben látottakat megszorozta vagy százzal - itt már gigantikus erejű homokvihart képes kontrollálni, valamint a skarabeusz bogarak is engedelmeskednek neki. Ezen persze nem kell meglepődni, nyilvánvalóan az is sokat nyomott a latban és a kreativitás kivitelezésében, hogy a számítógépes effektusok 1999-ben már jóval előrehaladottabb állapotban voltak, több mindent tudtak megvalósítani abból, amit elképzeltek az alkotók egy szobában görnyedve. Nem kellett leragadni annál, hogy a monstrum makacsul tart előre, nyújtott karokkal, fojtogatásra kész ujjakkal. 

A Hammer-verzió

Azt hiszem abban a legtöbben egyetérthetünk, hogy ez a franchise akkor kezdett úgy istenigazából kivirágozni és izgalmasabbá válni, amikor 1959-ben átvette az irányítást a Hammer stúdió. [Ekkorra már túl voltunk egy parodisztikus hangvételű mozin is, amelyben a két nevettető, Abbott és Costello futottak össze a múmiával] A Terrence Fisher által rendezett film egy stílusos, gyönyörűen fotografált és kitűnő színészekkel megtámogatott, hangulatos alkotás volt, ami sztorielemet átvett Karl Freund Múmiájából és annak kvázi-folytatásából, a The Mummy's Hand-ből - hogy aztán a folytatásban már kevésbé ragaszkodjon az addig állandónak tekintett szerelmi szálhoz és eredettörténethez. Az, hogy próbálták bővíteni a horizontot mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a The Curse of the Mummy's Tomb-ban már cirkuszi látványosságot szerettek volna csinálni az átoksújtotta, fáslis hercegből. Ami persze - ahogyan azt sejthetjük, nem sül el túlságosan jól és megint megkapják a magukét azok, akik régészeti leleteket próbálnak a szórakozás oltárán feláldozni. 

Ami jól kivehető ezekből az alkotásokból tehát, hogy műfajilag, tónusilag több felé ágaznak és az épp aktuális Múmia-mozi alkotói (Alex Kurtzman és társai) számára tárva nyitva állt annak a lehetősége, hogy anélkül, hogy meggyaláznák a franchise őseinek emlékét, bátran válasszák meg, mely vonalat veszik fel. A kalandfilmes-régészkedőset, a melankolikus szerelmes vonalat, a kissé viccesebb, börleszkbe hajló, nagyköltségvetésű B-film jelleget, vagy egy klasszikus értelemben vett horrorfilm stíljét. Annyi bizonyos azonban, hogy egy újítást már sikerült az eredetiekkel szemben véghezvinni: a múmia immáron a hagyományokkal ellentétben nem férfinemű, hanem nő. Így máris egy elég nagy lépést tettek afelé, hogy a harmincas-negyvenes-ötvenes évek női egyenjogútlanságának beintsenek és felvegyék a modern világ ritmusát. 

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!