Hirdetés

Shane Black - Hollywood utolsó cserkészének filmjei

|

Feltalálta a nagyközönségnek a havermozit, leírták, átélt néhány bukást de azért tartja magát - neve és munkássága magáért beszél, de azért nekünk is van néhány keresetlen szavunk őt és filmjeit illetően.

A nyolcvanas évekkel kezdődően egészen a kilencvenes évek derekáig Joe Eszterhas számított annak az embernek, aki valamelyest kitaposta az utat a hollywoodi forgatókönyvíróknak. Az íróknak kijáró, szupersztárokéval vetekedő reflektorfény vele kezdődött - olyan nagy sikerű filmek forgatókönyveivel, mint az Elemi ösztön, a Flashdance, sikere pedig tartott addig, amíg a kilencvenes években egyszerre több olyan "pofátlan" ifjonc is színre nem lépett, akik rámenős attitűdjükkel és burjánzó tehetségükkel szinte követelték maguknak a hírnevet és elismerést. Hogy csak a legkézenfekvőbb példákkal éljünk, ezek közé a jóemberek közé tartozott Quentin Tarantino is, valamint jelen írásunk tárgya, Shane Black. Black jött látott és győzött - első önálló forgatókönyvét, a Halálos fegyvert 1986-ban sikerült eladnia, majd '87-ben mozikba is került a belőle készült film Richard Donner rendezésében. A sikerhez, pénzhez és csillogáshoz ennyi is elég volt az akkor 24 éves nagyravágyó forgatókönyvíró-palántának: a mozgókép világszerte 120 milliót kaszált, Black pedig az Álomgyár előkelőségeinek életét élhette. Minden így kezdődött, ami pedig ez után jött az a klasszikus sémája egy hollywood-i tehetség történetének annak minden lejtőjével és emelkedőjével együtt - azzal a jóleső fordulattal, hogy a végén emberünknek csak sikerült talpon maradnia és győzedelmeskednie a szigorú, profitorientált Hollywood-rendszeren. A következő sorokban eme írózseni munkáját analízisnek vetettük alá annak érdekében, hogy teljesebb képet kapjatok munkásságáról és arról miben is rejlik egy Shane Black-film különlegessége. 

Hirdetés

*****

Hirdetés

Egy sima, egy fordított

1987 - Halálos fegyver. A film, amely beizzította Shane Black írói karrierjét. A Richard Donner rendező által dirigált alkotás nem az első volt a haverfilmek szubzsánerében, hiszen igazán jeles elődökkel bírt. George Roy Hill 1969-es Butch Cassidy és a Sundance kölyök-je egy western keretein belül tette meg középpontjául két férfi barátságát, de az "egy sima, egy fordított"-effekthez még közelebb állt Walter Hill '82-es 48 órája, amelyben Eddie Murphy és Nick Nolte mentek egymás agyára. Ám míg George Roy Hill filmje annak idején hiába volt előremutató a jövőt illetően, nem sokan figyeltek fel rá, Walter Hill munkája pedig inkább működött faragatlan és piszkos kis akciófilmként egydimenziós karakterek szerepeltetésével, addig Black frappánsan kimunkált figuráival hatalmas sikert aratott világszerte. Nem csoda hát, hogy ezt követően a film kapott három folytatást, a haverfilmeknek pedig egész hulláma öntötte el a széles vásznakat. Black nevéhez azóta is az említett típusú filmeket kötjük teljes joggal, hiszen több hasonló felállású darabot is letett az asztalra: gondoljunk itt Az utolsó cserkész-re, az Utánunk a tűzözön-re, vagy épp rendezői bemutatkozására, a Durr, durr és csók című erősen önreflexív remekműre. Egytől egyig mind egy első ránézésre diszfunkcionális párost vonultatnak fel, akik kezdeti, egymás ellen irányuló ellenszenvükön lassanként túllépve a film végére egymásban a legjobb barátot lelik meg. Az út persze ehhez a béküléshez rengeteg hullán, megoldásra váró rejtélyen és frappáns egysorosokon át vezet, amelyek azonban csupán apró (ám kétségkívül fontos) mellékzöngéinek mutatkoznak ezeknek a filmeknek. Black egyik legnagyobb bravúrja, hogy filmjeiben képes túlmutatni a műfaji közhelyeken és ahelyett, hogy akciójelenetről akciójelenetre bukfencezne, a hangsúly a robbantásokról és lövöldözésekről áttevődik az adott duó közti kémiára és azoknak személyes hübriszeire. Fontos még megjegyezni, hogy ezek a filmek (talán a Durr, durr... kivételével) mind afféle urbánus westernek: a régen divatos amerikai zsáner ikonográfiáinak modern városi környezetben való újragondolásai.

Hirdetés

Hősei veszteségektől megtört, cinikussá vált emberek, akik bár a törvény becsületesebbik oldalán állnak, eszközükben ritkán válogatnak és nagy általánosságban előbb lőnek, aztán kérdeznek. E típus mellé mintegy ellensúlyként tevődik a béketűrő, fizikai erőszakot elvető ember. Ez a felállás filmjeinek többségére igaz: Riggs az erőszak, Murtagh a béketűrő. Joe Hallenbeck a rebellis, Jimmy Dix a fegyvereket megvető. Gay Perry a kemény öklű, Harry Lockhart a mimóza-lélek. A Charly-Mitch páros is hasonlómód ellentétei egymásnak, ám az ő duójukban a nemiségnek is hangsúlyosabb szerep jut. Az Utánunk a tűzözön az egyetlen olyan filmje Black-nek, melyben a filmbeli páros nem férfi-férfi, hanem férfi-nő, mely különös dinamikát szül és utólagosan remek táptalajt biztosít a filmelemzőnek arra vonatkozólag, hogy a nemiség lencséjén keresztül vizsgálja meg kettősüket. Az annak idején anyagilag csúnyán elhasaló alkotás a nemi erőviszonyokat kifordítja magából. Ellentmondva a hollywoodi íratlan aranyszabálynak, miszerint a hímnek kell lennie a rendrakás alfájának és omegájának, a nő pedig csupán "damsel in distress", a férfihőst a játékidő során következetesen csupán passzív szemlélővé és megmentendő féllé "degradálja", míg a Geena Davis által alakított karakter lett az, aki végül rettenthetetlen attitűddel ólmot repít a megállás nélkül özönlő ellenségbe. Szemléletes példa ez az író/rendező azon szándékára vonatkozóan, hogy meglepje nézőjét és éppen annyira menjen szembe az elvárásokkal, amennyire eleget is tesz azoknak. Ez a hozzáállás a 2005-os Durr, durr és csók című filmjében is tetten érhető, amely dolgozat egyrészről üdítően eredetinek bizonyult már akkor is a folytatásokkal, adaptációkkal teletűzdelt filmáramlatban, másrészről mert volt bátorsága a stúdiófőnökök akaratának is ellenszegülni azzal, hogy az akkor még rehabról épphogy kilábaló, reneszánszának nulladik szakaszát élő Robert Downey Jr.-t tette meg egyik főszereplőjéül. És az, hogy ez mai szemmel kevésbé képzelhető el kockázatos lépésnek, bizony nagy részben köszönhető Black filmjének, hiszen bár a Vasember világhírnevet szerzett Downey Jr.-nak, a Durr, durr... volt az, ami eljuttatta Tony Stark szerepéig. Ám ha már szóba került imént a rizikófaktor, úgy érdemes megjegyeznünk azt is, hogy egyéb téren is szembement az árral: hollywoodi filmektől szokatlan módon főszereplőül egy nyíltan homoszexuális karaktert tett meg (Val Kilmer megformálásában), amelynek sajnálatos módon azóta se akadt túl sok követője. 

Mindig van egy gyerek

Hirdetés

Shane Black szinte minden filmjére jut egy kölyök, aki van olyan okos vagy épp okosabb, mint főhősünk/főhőseink. Kontrasztot nyújtanak a megjelenített cinikus világgal szemben, ártatlanságuk és fiatalságukból fakadó talpraesettségük, kurázsijuk sokszor szolgál mentőövként a főszereplőknek. Joe Hallenbeck-et egy ízben lánya menti meg, amikor plüssmormotába rejtett pisztolyt ad édesapjának, Charly-t szintúgy - amikor minden veszni látszik, lánya az, aki lelki támaszt ad fizikailag és lelkileg egyaránt kimerült szülőjének. Kivételt képez ez alól a Halálos fegyver, amelyben a gyerekek, illetve magának a családnak a jelenléte csupán azért van jelen, hogy megmutassa Roger Murtaugh őrmester magánéletét, azt az énjét, amely kívül esik a rendőrléttel járó ön- és közveszélyes mutatványokon. A célt szolgálva, hogy felvértezze őt az átlag néző számára is azonosulásra alkalmas tulajdonságokkal. Black többi filmjeiben már nincs jelen a vérségi kötelék a gyerekszereplő és a felnőtt hős között (kivéve a Rendes fickók, amit e sorok írója még nem látott, így nem tud nyilatkozni róla), de funkciójukat tekintve ugyanaz vonatkozik rájuk: segítségül szolgálnak hőseinknek ahhoz, hogy felgöngyölítsék az aktuális ügyüket, rendbe rakják lelki nyavalyáikat (Vasember 3) és megnyíljanak a tágabb világ felé (Az utolsó akcióhős). Vita tárgyát képezheti az, hogy a Durr, durr és csók című filmben a Michelle Monaghan által a főhős gyermekkori szerelmét alakító lány mennyire feleltethető meg a "kölyök"-figurának. Megfigyelhetjük, hogy Black-nél nemigen tekinthető visszatérő motívumnak a szerelmi szál, így nem egy elvetendő gondolat az, hogy ebben a filmben a kettőt egybemossa. Monaghan egyszerre a hőst segítő gyermek (rásegít erre szemtelen természete) és a hős szívét meghódító nagylány (rásegít erre mutatós megjelenése). Idevágó kis trivia, hogy eredetileg ez a film romantikus komédiának íródott volna, de útközben Black engedett saját belső késztetésének és végül modern noirrá változott. Innen is jöhet ez a két karaktertípus közti összemosás. 

A körön kívül eső filmek

Hirdetés

Halálos fegyverAz utolsó cserkészDurr, durr és csókUtánunk a tűzözön. Ezek azok a filmek, amikkel Shane Black-et definiálhatjuk. Filmográfiája azonban még tartalmaz néhány filmet, amiről szintúgy érdemes beszélnünk, hiszen függetlenül attól, hogy nem nevezhetők egészen szerzői munkáknak, alkotóik keze nyomát magukon hordják. Black második filmje például, mely A szörnycsapat címen ismeretes, egy Fred Dekkerrel közösen írt assemble-film, ami a filmtörténet horrorlegendáriumának főbb rémisztgetőit tereli össze. Drakula, Frankenstein, A múmia, Farkasember és a Lagúna szörnye pottyannak ide a mi dimenziónkba egy másik, idegen világból nem kisebb céllal, mint hogy uralmuk alá hajtsák a buta halandókat. A leigázó akció elhárítása aztán nem másra hárul, mint egy kis csapatnyi elszánt, horrorkedvelő gyerekre (a gyerek, mint összekötő kapocs tehát itt is felbukkan). A szörnycsapat egy kalandfilmes jelleggel bíró, családbarát horrorelemekkel felvértezett hamisítatlan ifjúsági film, amiben írójának stílusa egy-két dialógusban, azok szellemességében tűnik ki. A szemfülesek még azt is kiszúrhatják, hogy a rendőrpáros közötti interakciók erősen hajaznak Riggs és Murtaugh adok-kapokjára, egyikük családi háttere (zűr a feleséggel, csapzott megjelenés, késés mindenhonnan) pedig akár egy másik Black-film fővonala is lehetne. 

Egy másik, kevésbé kanonizálható Black-film Az utolsó akcióhős, melyet azért is tekinthetünk bajosan az író saját keze munkájának, mert csak társíróként volt jelen, a végeredmény pedig inkább a rendező, John McTiernan vízióját tükrözi. Mindez még nem jelenti azt, hogy ne lenne mentes a shane black-i karakterisztikáktól. A film cselekményén végighúzódó vaskos önreflexív motívumok/momentumok, az ezekkel együtt járó kikacsintások, a negyedik fal áttörése és a Hollywood-kritika megelőlegezi a Durr, durr és csók hasonszőrű közegét. Azzal a különbséggel, hogy jelen tárgyalt film esetében mindez kissé fésületlen hatást kelt, míg a Durr, durr... kifinomultabban és átgondoltabban, kevésbé arcba nyomulósan viszi véghez ezeket a dolgokat. Mindezek ellenére Az utolsó akcióhős is méltó része az írói pályafutásnak - messze nem az az átkoznivaló fércmű, aminek annak idején a kritikusok beállították. Nem mellesleg pedig ez a film volt az első bizonyíték arra vonatkozólag, hogy Arnold Schwarzenegger nem rest saját magát és önnön sztárperszónáját kifigurázni. 

Hirdetés

Black az elmúlt pár évben képes volt megújhodásra és megalkuvókészségét bizonyítandó egy film erejéig beállt az MCU csapatába. A Vasember 3 bár egy nagy költségvetésű stúdiófilm volt (és mint olyan, túlzottan egyedi és kirívó rendezői jegyeket nem hordozhat magán), de Black így is képes volt belevinni saját stílusát. Mind a haverfilmekre utaló jegyek (Stark és Rhodes közös akciózása), mind a gyerekszereplő, mind pedig a karácsony idejére helyezett cselekmény visszavezethető rendezőjéhez - hőse pedig ugyanúgy egy életének mélypontján álló karakter, mint Joe Hallenbeck volt. Az egyén újradefiniálása is tehát fennáll, mint a cselekmény egyik fő tétje, ezzel sikeresen egyesítve a szerzői- és stúdiófilmet, megtalálva azt a bizonyos arany középutat. 

*****

Hirdetés

A továbbiakra vonatkozólag fennáll persze a kérdése annak, hogy vajon képes lesz-e a tentpole-produkciókba beinjektálni saját stílusát? A Vasember 3-nál ment, de vajon a jelenleg még csak előkészületeknél tartó The Predator-filmnél is menni fog? Lévén, hogy mindkettő cím brand-nek számít, a rizikófaktor megvan, de ahogy arra már igyekeztem rámutatni az előzőekben, Black az az író/rendező, aki nehezen riad meg a kockázatoktól. Hogy erre további bizonyítékot hozzak fel: képes volt csúnyán félrevezetni és megviccelni a nézőket a Vasember 3-ban látható Mandarin-szállal (mely húzás egyébként zseniálisnak mondható), kiváltva ezzel rajongók ezreinek indokolatlanul dühödt ellenszenvét. Ám ha el is vész saját hangja az ilyen nagyobb projektekben, arra bizton számíthatunk, hogy bizonyos időközönként előrukkol saját címekkel - mint ahogy tette azt a Rendes fickókkal. Az se volna utolsó dolog, ha a kisképernyőn is hosszabb távon kipróbálná magát függetlenül attól, hogy az Edge című western-sorozat pilot epizódjában csak heves erőszakkitörőseiben és a párbeszédek foszlányaiban figyelhető meg a keze nyoma. Azonban a potenciál megvan benne és érdekes lenne megfigyelni, mihez kezd a történetmesélés egy ilyen terjedelmesebb variánsával. A jövő tehát kőbe vésve nincs, de a már létező matériák vászonra adaptálása egy új, izgalmas korszakot nyithat meg Shane Black pályafutásában (lásd még a The Rockkal tervezett Doc Savage-mozifilmet), melyet tűkön ülve várunk. Ezen filmek vélelmezhető sikere pedig megelőlegezi a kisebb projektek felé irányuló stúdió-bizalmat. Soha rosszabb kompromisszumot. 

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.