Spencer & Hill - Különben dühbe jövünk

1974-ben vagyunk. Miután Giuseppe Colizzi és Enzo Barboni is kipróbálta magát a Spencer-Hill párossal, ugyanabba a cipőbe lépett egy bizonyos Marcello Fondato is. Ezzel együtt felmerül annak a kérdése, hogy mennyiben határoz egy rendező stílusa és mennyiben beszélhetünk futószalag-filmkészítésről Hillék esetében, ahol is sokkalta inkább a két sztár adja meg a dolgozatok alaphangulatát, a rendező pedig kvázi asszisztál a dolgokhoz. Jó kérdés. Ahogy az is jó kérdés, hogy hat közös film után van-e még kraft a duóban. Ha van mennyi? És ha nincs, miért nincs? Vagy csak most kezdenek beérni és filmről filmre jobbak és jobbak lesznek? Hamarosan rátérünk ezekre, de előtte vegyük át az alapokat a Különben dühbe jövünk-et illetően. Fondato-ról pár szót: kevésbé rendezőként, mint inkább forgatókönyvíróként tevékenykedett főként a hatvanas-hetvenes években és olyan Bud Spencer-filmekhez köthetjük a nevét (íróként), mint az Akit bulldózernek hívtak, a Seriff az égből, vagy a Bombajó bokszoló. Ezzel szemben rendezőként olyan, nálunk kevéssé ismert művekhez adta a nevét, mint A riszálás művésze, az Őrült napok, vagy épp az Éjfélkor indul útjának a gyönyör.

A Mindent bele, fiúk! után Spencer és Hill megint kormány mögött ülnek, igaz ezúttal nem repülőt vezetnek, hanem versenyautót. Ez persze csak abból a szempontból lényeges, hogy hőseink történetünk elején megnyernek maguknak egy hőn áhított, sárga tetejű, piros versenyautót, amelyre csúf sors vár: néhány goromba fráternek köszönhetően lángra lobban, ezzel pedig oda az álom. A két versenyzőnek ez után nincs más vágya, mint hogy megtorolja kedvenc kocsijukat, vagy épp - hogyhogynem - kárpótoltassa magukat azzal, hogy azokkal a rohadékokkal újat vetetnek. Ehhez persze a rosszfiúknak is lesz néhány keresetlen szavuk. Hőseinkre küldenek egy veszedelmes, hallgatag bérgyilkost (paródiáját nyújtja a komolyabb filmek vonatkozó karaktereinek), aki természetesen a lehető legkevesebb sikerrel jár. Donald Pleasence őrjöng és habzik a szája, a hagymás bab pedig elő sem kerül. Viszont az Oliver Onions a film végére már a fülünkön folyik ki.

A történet maga nem nevezhető túlzottan kimunkáltnak, épp csak annyira erős, amennyi még szükséges ahhoz, hogy a cselekményszálak összekössék a derűs, Oliver Onions zenéjének ütemére mért pofonokat. Kétségtelen, hogy az előző filmeknél is éppúgy kvázi töltelék gyanánt szerepelt a történet, ám míg azoknál valamiféle erősebb tematikus máz összeragasztotta ezeket a szcénákat, itt ezt kevésbé mondhatjuk. Fondato - ha úgy vesszük - feláldoz mindent az akciójelenetekért. Karaktereinket nem egy nemes cél hajtja; még ha fel is üti ez a motívum a fejét a tekintetben, hogy egy cirkusz léte is tétként tevődik fel a cselekmény során, ez roppant haloványan van csak jelen. A gonosztevők hasonlóan bárgyúk és egydimenziósak, akárcsak az előzők dolgozatokban, csak épp a hőseinkkel való viszonyuk nem mutat tovább önnönmagánál. Míg a Mindent bele, fiúk!-ban a gazdagodni vágyás, az "önkényuralom az elnyomottakkal történő konfrontálódása" volt a domináns, addig itt ilyet nem találunk, hacsak nem nézzük meg közelebbről azokat a jeleneteket, melyekben Donald Pleasence (John Carpenter Halloween-jának Loomis dokija) hevesen gesztikulálva, Hitlert idéző "nein, nein, nein, nein"-jeivel próbálja hathatós érvekkel alátámasztani, hogy mennyivel jobban ismeri a hatalom és a gonoszkodás eszközeit, mint ügyefogyott társa. Ez esetben újfent a hatalom és erő kisebbeken gyakorolt hatásáról van szó (lásd még: Az ördög jobb és bal keze).

Tekintve, hogy ez már a hatodik film, amit ebben a sorozatban taglalok, illő volna némi rálátást gyakorolni a dolgokra. Elsősorban arra, hogy bár valamilyen szinten kaptafa-jellegű darabokról beszélünk (most kicsit nézzünk el a kezdő Colizzi-trilógia mellett), azért valamelyest határoz az, hogy ki rendez, ezt nézve pedig Fondato kicsit rosszabbul jön ki a helyzetből. Colizzi is, Barboni is szem előtt tartotta a történetet és annak tétjeit, ezzel szemben utóduk ezt kevésbé teszi meg - leginkább csak arra összpontosít, hogy akciójelenetei minél inkább biztosítsák a néző rekeszizmának próbára tevését. Ezt nézve mindenképpen kijelenthető, hogy sikerrel nyugtázhatjuk a napot: Fondato akciói valóban térdcsapkodósak és megtesznek minden tőlük telhetőt az ügyben, hogy kihozzák a két főszereplőből a maximumot, hogy adottságaikat kihasználják. Az eredmény tagadhatatlanul mulattató lett, ám blődségén szintúgy nincs mit palástolni: komolytalan, ám ártalmatlan pofozkodások végeláthatatlan sora. Van ezen mit szégyellni? Nincs. Azt nyújtja a film, amit az ember megszeretett ebben a két csirkefogóban, az meg kit izgat úgy őszintén, hogy egyes jelenetek túl vannak húzva és az Oliver Onions zenéje is indokolatlanul sokszor szólal meg? Apró nitpickek ezek, ahogyan az is, hogy Donald Pleasence jelenléte enyhén szólva is szemöldökráncoló hatást kelt. A legtöbb elem - ami bemutatásra került az előző filmekben - jelen van, így például a két főhős karaktere továbbra is ugyanaz, sorsuk pedig szintúgy változatlanul peches. Mondani se kell, az autójukat ugyan megkapják, de gyorsan tropára megy. Hiába no, ez a Spencer-Hill szerencse...

Szerencsére több olyan jelenet is akad a filmben, amit ki lehet emelni: az egyik, amikor az edzőteremben tesznek rendet, a másik, amikor a lufik között folyik a csetepaté, a harmadik pedig (még a film elején), amikor sör-virsli verseny közben a rosszfiúk összetörnek körülöttük mindent, míg ők teljes rezignáltsággal ülnek egy helyben és próbálják abszolút módon ignorálni a történteket. Ezen jelenetek többségében kettejük fizikális rátermettségét és fenékenbillentői kvalitásukat hivatottak bemutatni, de személyes kedvencem épp az utóbbi, amikor csak ülnek egy helyben és zavartalanul eszik a virslit/isszák a sört. Mert a szőröstökűség nem mindig csak abban rejlik, hogy milyen erőset ütsz. Hanem abban, hogy mennyire vagy képes ignorálni azt a zűrzavart, ami körülötted van. Hill és Spencer pedig jelest érdemel ezen a téren. Hiszen egy sör-virsli versenyt semmi nem zavarhat meg. Arra a kérdésre pedig, hogy van-e még kraft a duóban...Ostoba kérdés. Amíg van erő abban a két ökölben és huncutság azokban a kék szemekben, addig a kraft sem vész el. A Spencer-Hill sorozat előző részei: Isten megbocsát, én nem Bosszú El Pasóban Akik csizmában halnak meg Az ördög jobb és bal keze Az ördög jobb és bal keze 2 Mindent bele, fiúk! A Spencer-Hill sorozat támogatója a Nimfas Korporations és a Spencerpolo.hu. Köszönjük!