Kalózok, Rozsdás Rákolló, Herkentyűburger, Tunyacsáp, Rákuram, Plankton, Neptunusz király, Cukros tejszínhableány, Csillag Patrik és persze David Hasselhoff. Mi bennük a közös? Mindannyian a 2004-es Spongyabob mozifilm világának részei. Egy világé, amit Stephen Hillenburg hagyott hátra nemrég, ugyanis csendesebb vizekre evezett. Köszönjük ezt a sok csodálatos karaktert és rekeszizmot nem kímélő nevetős élményt!
Na, de visszatérve a filmre - mivelhogy a sorozatról csak gyerekkori emlékeim vannak, ezt viszont orrvérzésig néztem - vizsgáljuk meg ezen keresztül SpongyaBob és barátai kis világát, és hogy hogyan képes még felnőtteket is a képernyő elé szögezni vagy épp a mozikba csábítani. Jó rég volt már, hogy először láttam SpogyaBobot életemben, s bár a sorozat részei annyira nem, de ez a film nagyon megragadt, mert remek története van. Kerek, jól átgondolt, csattanós és nagyon fantáziadús, szerethető, izgalmas új karakterekkel. Bár egyszerű, mint a faék, mégis élvezetes, hiszen feldob mindent SpongyaBob és Patrik néha borzasztóan irritáló viselkedése, melyre a történet alapja - és maga a sorozat - is épül.
Mondván, hogy SpongyaBob gyerekesen viselkedik és nem tud ellátni igazán felnőttekhez méltó férfimunkát, Rákuram nem neki adja az - itt valamiért - Rákcsáló kettőnek keresztelt új étterem menedzseri pozícióját. Ettől kedvenc szivacsunk rettenetesen szomorú lesz és újra kell értelmeznie önmagát, amit egy durva fagyizós estével kezd. Én tényleg nem tudom mi volt abban a "triplamogyis pirkadatban", de valami durva röviddel kellett meglocsolni, hogy főhősünk így nézzen ki másnapra. Miközben leszáll az est az irigy Plankton ismét a híres Herkentyűburger titkos receptjéért ácsingózva előhúzza a Z tervet - mert, hogy az maradt a fiókban utoljára -, melyben ellopja Neptunusz király koronáját, besározza Rákuramat, így átveszi az irányítást a város felett. SpogyaBobra és Patrikra vár tehát a feladat, hogy egészen a rettegett Kagyló városig menjenek, ahová a király koronája került. Azonban ez csakis férfiaknak sikerülhet, ezért a mások által állított ténnyel és önmagukba vetett hitükkel dacolva kell megmenteniük egész Bikinifenéket.
Mint mondtam, a történeten van a fő hangsúly, mert amennyire ordenáré nagy hülyeséget vár el a kedves néző, ahhoz képest egy jól felépített hősi utat kapunk, karakterfejlődéssel, a kihagyhatatlan kalanddal, a tipikus főgonosszal (aki végül megkapja, ami jár neki) és persze a főhős is kiérdemli a maga jutalmát. Tehát semmi új nincs benne, Plankton ugyanúgy a rövidebbet húzza, ahogy azt kell, de bármikor újranézve mindig felfedezek benne valami újat magamnak.
SpongyaBob és Patrik valóban gyerek és örökre azok is maradnak. Ezzel emlékeztetnek minden felnőttet arra, hogy milyen jó volt buborékot fújni, fagyit enni egész nap vagy megállás nélkül hülyéskedni. Ezért is remek kikapcsolódás a gyermekkor rózsaszín fátyolába borulva lelazulni mondjuk egy hosszú nap után. Ezen kívül én a karaktereken keresztül átadott üzeneteket kedvelem a legjobban. Ugye a már említett duó felel a kimeríthetetlen gyermeki vidámság, a naivság átéléséért, de ott van például Tunyacsáp, aki bizony egy kiégett negyvenesnek felelhet meg, aki minden nap felkel, megdolgozik a napi béréért és itt le is tudtuk a fontos dolgokat. Őt ne érje boldog pillanat, vagy mókás esemény. Őt hagyják békén a saját kis semmilyen világában. Vagy Rákuram a végtelen kapzsiságával megmutatja, hogyan is tudja elferdíteni egy ember jellemét a pénz utáni sóvárság. Ezek a tulajdonságok és az ezekkel felruházott karaktereknek az egyensúlya adja ki azt a bohókás, vidám, mégis súlyos üzenetekkel teli világot, ami ebben a filmbe is átjön. (ezentúl van egy olyan jelenete is a filmnek, ami tuti megríkatja a gyerekeket, de megkockáztatom, hogy még a felnőttekből is kisajtol minimum egy könnycseppet).
Ha nem akarunk jobban a karakterekben és a történetben vájkálni, akkor csak egyszerűen dőljünk hátra, vegyünk magunk elé egy mogyis pirkadatot és élvezzük a csodálatos rajzot, mely most is hozta a színvonalat a szép képi világgal, az élő felvételek és a rajzoltak összemosásával, egészen a groteszk már-már ijesztő megjelenítésig. Szórakozzunk a tömérdek megkacarásztató jeleneten, bolondos rímeken, hasonlatokon, bohókás megvalósításon, szóvicceken, őrült gondolatokon, vagy a számtalan tetten, mondaton, amiknek sokszor semmi értelmük nincsen. Ne gondolkozzunk azon, hogy mennyit kapott David Hasselhoff azért, hogy Baywatchosan hazadobta SpongyaBobékat, ne agyaljunk rajta, hogyan került necc harisnya és lakkcsizma Patrikra, ne akadjunk fent olyan dolgokon, minthogy miképpen tud robbanás és tűz, elektromosság és a fizikai törvények megannyi áthágása megvalósulni a víz alatt. Hagyjuk hátra ezeket a felnőttes gondolatokat és legyünk újra gyerekek! Ezt akarhatta Stephen Hillenburg is elérni.
Akkor most mindenki együtt: Mindenki kész? Igenis kapitány! Hangosabban! Igenis kapitány! ÓÓÓÓÓ! Ki lakik odalent kit rejt a víz?