Stephen King: Az - Ismertető

Stephen King 1986-ban kiadott regényének kapcsán nemrégiben szárnyra kapott a hír, hogy újabb adaptációt kívánnak készíteni a könyvből, már a rendezőt is pletykálják. Az ember bármikor máskor csüggedten felsóhajtana, hogy "megint egy remake?", a hír hallatán azonban inkább izgatottan kezdem dörzsölni a tenyeremet gondolván, hogy talán most már jó kezekben lesz a matéria. Nem árt azért így elöljáróban közölnöm a tisztelt olvasóval, hogy az én életemből kimaradt az alapul szolgáló regény, tehát én csak magáról a filmről tudok beszélni, illetve az ötletekről, melyek megérdemeltek volna gondosabb kezelést.

Derry városában valami nagyon nincs rendjén. Az emberek furán viselkednek (nem Twin Peaks-furán, de azért...), a felszín alatt titkok lappangnak, a gyerekek pedig nincsenek biztonságban. Valaki (vagy valami?) elrabolja őket és soha többé nem látják egyiküket sem. Hét jóbarát - akiket mind a lúzerség és a hányattatott gyermeksors hoz össze - együtt próbálja túlélni ezt a vészterhes időszakot, hogy aztán felnőttként újra felvegyék a harcot a gonosszal.

A megfoghatatlan, a megmagyarázhatatlan mindig is ingerelte az emberek fantáziáját, ezt pedig maga Stephen King is megannyiszor kihasználta/felhasználta regényeiben. Örök közhely, mindazonáltal abszolúte igaz, hogy attól félünk a leginkább, amit nem ismerünk. Amit nem értünk. A Hét Pancser egy bohócjelmezbe bújt démontól fél, aki bármikor, bármilyen alakban meglátogathatja őket, hogy a frászt hozza rájuk. Egyetlen menekülési útvonal a félelem elől az, ha az ember felnő és egyszer s mindenkorra elhúzza a csíkot abból a koszfészekből. Abból a mocskos fertőből, melyben az élet maga csupán látszat, felszínes valami. Felnőni azonban nem elég, felejteni még ha könnyű is, cseppet sem jár a lelki üdvösséggel kéz-a kézben; muszáj visszamenni, muszáj betartani az ígéretet, miszerint ha újra felbukkan a szörnyeteg, elpusztítják. Nem hagyják veszni a feledés homályába a barátságot, mely sok-sok évvel ezelőtt köttetett.

Amennyire zseniálisan hangzik ez a premissza, olyannyira lehúzta Tommy Lee Wallace rendező a bagatell szintjére. Mindaz, amit King az ő fantáziájával, eszével kiagyalt és papírra köpött, annak nyoma csupán elméletben maradt a mozgóképen. Nem is csoda, hiszen a "megfoghatatlant, megmagyarázhatatlant" csak nagyon kevesen tudják érzékletesen megragadni és valamire való horrort faragni belőle. Könyvben remekül működhet, hiszen ott több minden maradhat rejtve és több minden maradhat az olvasói fantázia gyermeke. Filmen viszont könnyű elcseszni. Könnyű elcseszni azzal, hogy olyasmit próbál megmutatni a rendező, amit nem szabadott volna teljes egészében látnunk (a pók, a vakfény, stb.), ezzel a nagybetűs borzalom sírját meg is ássa. Könnyű elcseszni azzal is, hogy a félelemkeltést takaréklángra állítják azokban a pillanatokban is, amikor a legnagyobb lángon kéne égnie (a finálé például ilyen szempontból úgy ahogy van, el van rontva, ahogy nagyjából a film összes jelenete, amelyekben a horrort akarták aláhúzni). Azzal is el lehet rontani továbbá, hogy feleslegesen melodramatikus jelenetekkel pakolja tele valaki a filmet, amiken csak ront a színészi játék. Arról nem is beszélve, hogy a horrort egyébként is csak kis kanállal adagolták, hiszen túlnyomó többségben egy amolyan fejlődésregényt látunk szerelemmel, barátsággal, összetartással. Ilyen kombinációkkal még ízletesebb lehetett volna a zsánerrel való játék.

Az AZ tehát mint horror kudarcot vallott, mindannak ellenére, hogy az alapanyag valószínűleg szuperjó és akadnak remek ötletek, melyeket látva csak arra tudtam gondolni, hogy papíron mennyivel élvezetesebb lehet és félelmetesebb. Így viszont, mintha pont a lényeget ölték volna ki belőle. Ettől függetlenül persze az kétségtelen, hogy a Pennywise-t alakító Tim Curry elemében van és felbukkanásaiban rendre Robert Englund Freddy Krueger-jét idézi meg (mindketten nagy "mókamesterek") és mosolyt csal az ember arcára. Már amolyan perverz mosolyt, inkább. És ha már Kruger, az illúziók, megtévesztések erősen emlékeztetnek a Rémálom az Elm utcában-sorozatra (gondoljunk mondjuk Pennywise-ra, aki bárkinek az alakját képes felvenni és így becsapni az áldozatát), csak épp Wes Craven filmjében hatásosabbak voltak az ehhez hasonló szcénák. Fájó hiánya van a határozott és markáns, szuggesztív képi világnak, amit mondjuk Stanley Kubrick a Ragyogás-ban meg tudott adni. Itt ez segített volna a legjobban, helyette csak egy matinéhorrort kaptunk, mely élvezetes ugyan, de maradandó élményt nem fog okozni. Sajnálatos módon. Ki tudja amúgy, lehetséges, hogy ha ezt a filmet gyerekfejjel látom először, akkor most más lenne a megítélésem és a nosztalgia miatt feljebb tudnám értékelni. Így viszont - objektíve nézve - nem vagyok róla túl nagy véleménnyel. Annyit viszont elért, hogy el akarjam olvasni a regényt.