A filmrendezők szinte minden valamirevaló könyvet szeretnének megfilmesíteni, de vajon mennyire jó alany ehhez egy olyan történet, mely többnyire egy elmegyógyintézet falain belül játszódik, és a karakterek jellemén kívül más használhatót nem igen kapunk egy mozi elkészítéséhez. Milos Formant azonban ez nem zavarta, és az amerikai irodalom egyik legnagyobb darabjából a filmművészet egyik legnagyobb alkotását hozta létre.
Patrick McMurhpy egész életében nem volt más, mint egy kisstílű bűnöző, aki a börtön elkerülésének érdekében elmezavarodottnak adta ki magát, ami egyenes út volt az elmegyógyintézet felé. Miután bekerül a sárga falak közé, egy csapatnyi "dilissel" kell, hogy együtt töltse mindennapjait, majd ahogy telnek a napok arra a megdöbbentő következtetésre jut, hogy ezek az emberek semmivel sem őrültebbek nála. Ahogy erre mi magunk is rájövünk a film során, onnan kezd az egész érdekes lenni.
Ken Kesey regénye és maga a film is egy általam már nagyon sokszor újra és újra átgondolt dologra próbál meg rájönni, majd végül elgondolkodtató következtetéseket levonni. Kezdjük az elején, vizsgáljuk meg az emberek gondolkodását. Az, hogy minden ember más egy tény, méghozzá egy olyan tény, ami mára már általánosan elfogadottá vált. Azonban ha valaki egy kicsit is másabb az elfogadott másnál, akkor egy speciális esetről beszélünk, ami kezelésre szorul. Rendben, fogadjuk el ezt a gondolkodásmódot. Viszont ami ezután történik, nevezetesen ahogy ezeket a speciális eseteket kezelik, az már messze nem logikus vagy emberséges számomra. Mi más lenne a megoldás, minthogy az ilyen különleges, nem dilis embereket zárjuk össze egy idegen és steril épületbe, ahol mintha állatokról lenne szó, úgy kell alkalmazkodniuk a bejáratott napirendhez. A film talán legmegrendítőbb pontja az, amikor kiderül, hogy a kezeltek jelentős része önszántából tartózkodik az intézetben, ugyanis szent meggyőződésük, hogy ők nem állnak készen a kinti életre. És igen, ebben az állításban rejtőzködik az egész mű mondanivalója.
Patrick McMurphy annak ellenére, hogy semmit nem kezd az életével, azt a kicsit ami van neki, képes élvezni és maximálisan kihasználni. Ezt a hozzáállást szinte ráerőlteti a kezeltekre, és azon kevés idő alatt, amíg az elmegyógyintézetben tartózkodik, azok az emberek újra élhettek és élvezhették az életet. Mindennapi dolgokat csinálhattak, és végre valaki teljes értékű emberként tekintett rájuk, amit az orvosoktól soha nem kaphattak volna meg. Én személyes tapasztalataim során arra a következtetésre jutottam, hogy egy ember bármilyen speciális, profi orvosi kezelést is kapjon, csakis úgy gyógyulhat meg, ha a szerettei, barátai között lehet és továbbra is élvezi az életét, legyen szó bármilyen kórról. Az ember nem tehet többet a gyógyulás érdekében, minthogy nem hagyja el magát és éli tovább az életét.
Milos Forman fantasztikusan érzékeltette a film során, hogy a kezeltek (vagy inkább rabok) egyre inkább kezdenek megnyílni McMurphy hatására. Ahogy haladt előre a történetszál, úgy bontakoztak ki a kezeltek személyes drámái. Majd végül egy ilyen személyes drámát kihasználván az osztály orvosi vezetőnője az egyik beteget egy tragédiába hajszolja.
A Ken Kesey által megteremtett karakterekhez egy tökéletes casting dukál. Jack Nicholson egyszerűen sziporkázott McMurphy bőrében, ahogy a többi beteg karakterét is egyszerűen életre keltették a jobbnál jobb színészek. Christopher Lloyd, Danny DeVito, Brad Dourif csakhogy néhány nevet említsek. Azért még most is jó belegondolni, hogy az igazán értékes filmekhez mindig sikerül leszerződtetni ekkora színész fenoménokat, még akkor is, ha 1975-ben "csak" felszálló ágban voltak az előbb említett nevek.
A már említett személyes drámák a film fináléjában csúcsosodnak ki. Előtte elmondanám, hogy számomra rendkívül szimpatikus, amikor egy film minden sallangot és hatásvadász elemet nélkülözve tud érvényesülni, és intenzív érzelmeket kiváltani az emberből. A Száll a kakukk fészkére is bevállalta ezt a sallangmentességet, és habár számomra úgymond nehezen indult be a film, a végére megértettem, hogy mennyire zseniálisan lett felépítve az egész film, s ennek köszönhetően lett maradéktalanul emlékezetes a befejezés.
Ha valaki esetleg nem látta volna még a filmet, vagy nem olvasta volna a könyvet, akkor jelezném, hogy SPOILER következik. Tehát, először is kiderül, hogy mivel kezelik azokat, akik valamilyen módon megszegik a szabályokat az intézetben (tehát élnek egy kicsit), azoknak gyakorlatilag kisütik az agyát. Miután McMurphy eltervezi, hogy megszökik a magát egész végig siket-némának tettető méretes, egyébként teljesen épelméjű indián barátjával, aki a filmben konkrétan ki is mondta, hogy nem érzi magát felkészülve a kinti életre. Szóval a szökés bekövetkezte előtt a fiúk rendeztek egy kimondatlan búcsú bulit, amit az orvosok úgy honoráltak, hogy kisütötték McMurphy agyát, ezzel megölvén azt, ami mindaddig volt a férfi. Miután az indián férfi is készen állt arra, hogy újra elkezdjen élni, észre kellett vennie, hogy McMurphy elvesztette emberi mivoltát. Majd végül jött a dráma: "Nem hagylak így itt nekik." - a legendás mondat után az indián egy párnával megfojtotta McMurphy-t, majd a film során a szimbolikus szerepet betöltő kutat kitépte a talapzatából, áttörte a börtön ablakait és szabad lett, ezzel teljesítvén mindazt, amiért maga McMurphy is harcolt.
Ken Kesey igazán büszke lehetett.