Mickey egér víg füttyszót hallat, miközben a gőzöst irányítja. Bambi erdőtűzben odaveszett édesanyját siratja. A hét törpe megtalálja házában Hófehérkét. Madárcsicsergés dalokkal körítve, egy varázserővel bíró dadus, tánc és mókázás, tragédiák, melyek elősegítik a felnőtté válást. A Disney stúdió filmjeit nem kell bemutatni senkinek. De tényleg senkinek. Talán még annak sem, aki világéletében kerülte az ilyen jellegű filmeket: teljesen elkerülni úgysem lehet, hiszen ott vannak mindenütt, nyomaik félreismerhetetlenek. Ott vannak a ruhaüzletekben, a televízióban, bögréken, díszítőelemekben, az egész kollektív tudatban, a popkultúra minden szegletében. Nem száz év alatt érték ezt el és a tény, hogy száz év alatt nem hogy apadt volna ez a felhúzóerő, hanem még dagadt is, nem kis szó. Nem kevesebbet mond el róluk, mint azt, hogy valamit csak tudnak. Ha valamit, hát ezt be kell látnunk. Íme a stúdió, amely magába olvasztotta fél Hollywood-ot és akinek némi bondi hasonlattal élve: a világ sem elég. Írásomban megpróbálom összefoglalni a stúdió sikereit, kudarcait és furcsa próbálkozásait egyaránt. Valamint próbálom kisilabizálni azt, hogy mit jelent ma a Disney.
A kezdetekről
Régebben, ha a Disney szót meghallották az emberek, akkor inkább volt asszociációs összeköttetésben a bevezetőben foglaltakkal, ma már azonban annál sokkal tágabb, komplexebb lett az értelmezés. Ma a Disney - köszönhetően többek között a 21th Century Fox, a Pixar, illetve a Lucasfilm felvásárlásának - a hollywoodi filmipar nagy hányadát képezi, mely magában foglalja a szuperhősfilmek egy jelentős részét, az egész Skywalker-sagát és még sok minden mást (fun fact: annak idején a Disney produceri funkciót is betölthetett volna az eredeti Star Wars-nál, de végül passzolta azt - most kvázi behozza azt az elmaradását). Ha találó hasonlattal és népmesei fordulattal szeretnénk élni, akkor felhozhatjuk a kisgömbőcöt is, annak minden tulajdonságával együtt, de ezt már elsütötték sokan. És különben is, nem akarom negatív felhanggal felütni a cikkemet, így erre majd később térek rá. Ez a nagy valami, ez a massza, amely megannyi gyereknek és felnőttnek okozott már örömet, száz éve, hogy elkezdett beinjektálódni a filmművészetbe.
Már a kezdetekben is, miután 1923-ban - Walt Disney és Roy Disney közreműködésével - létrejött a Walt Disney Company, olyan szösszenetek kerültek a nagyvászonra tőlük, amelyek magukban foglalták mindazt, ami később ismertetőjegyük volt: aranyos, karakteres állatfigurákat, az animáció és élőszereplős technika vegyítését, a hol bájos, hol még ízlésesen és konszolidáltan abszurd hangnemet. Elég csak, ha a Steamboat Willie-re, az akkoriban innovatívnak számító Alice in Cartoonland-filmekre, vagy A csontváztánc című remekre gondolunk. Ott voltak akkor is, amikor a filmtörténet átment az egyik legnagyobb változásán - a hangosfilm megszületésénél, amely aztán magával hordta a zenének, a daloknak a kulcsfontosságú szerepét filmjeikben. Hiszen ha valami nélkül, hát a hang nélkül a Disney-filmek semmiképp nem lennének olyanok, amilyennek ismerjük őket ma. Mary Poppins ebben a formában nem készülhetett volna el (mondjuk P.L. Travers ennek biztos örült volna), a Fantasia, valamint a Fantasia 2000 című filmek pedig szintén nem léteznének, hiszen azok rajzolt epizódjai eleve klasszikus komolyzenére lettek komponálva. Egészen korán, még az 1920-as években született meg egyik legfőbb és legikonikusabb karakterük, Mickey egér (először még Mortimer Mouse-ként futott, majd relatíve gyorsan átkeresztelték), majd pedig szép lassan, ahogyan az lenni szokott, kezdték kinőni a kezdeti gúnyát és a rövidfilmek mellett nagyjátékfilmeket is igyekeztek tető alá hozni. Első igazán nagy sikerük ebben a kategóriában az 1937-ben bemutatásra került Hófehérke és a hét törpe volt, amely azok figyelmét is ráirányította a stúdió tevékenységeire, munkásságára, akik számára vakfoltnak bizonyultak. A film túl azon, hogy egyértelműen utat mutatott a jövőbeni animációs filmeknek, Oscar-t is nyert, ezzel kivívva az Akadémia, a szakma elismerését a munkáért (érdekesség, hogy egy különdíjjal jutalmazták csupán, amiben az innovatív technikáját dicsérik). Oscar-t azonban nem ezért a filmért kapott először, hanem öt évvel korábban, 1932-ben a Flowers and Trees című rövidért, amely ráadásul az első olyan film volt, amelyet egy speciális eljárással színeztek ki (ún.: "three-strip" Technicolor eljárással).
Látható tehát, hogy már bőven az első években utat törtek maguknak az élmezőnybe, mintegy megágyazva a későbbi sikereknek. Nyilván nem voltak egyedül ebben a kategóriában, hiszen 1930-ban egy bizonyos Tapsi Hapsi is színre lépett a Warner Bros. "teremtményeként" (ők is vittek aranyszobrocskát). Hasonlóan innovatív tevékenységgel űzték a szakmát, de két eltérő habitusú gyártóról beszélünk, akik némi egészséges rivalizálás mellett képesek voltak egymás mellett meglenni.
A Disney-re jellemző, hogy nem egyszer hozott anyagból dolgozott, úgy mint a Pinocchio, amely Carlo Collodi azonos című művén alapszik, de volt olyan is, hogy régről ismert klasszikus mesék feldolgozásával éltek. Ilyen a Csipkerózsika, a Hamupipőke, de ilyen A kis hableány is, amely egy Andersen-történet átírását tűzte ki céljául.
Az esetek többségében olyan történetekről van szó, amelyek a kisebb korosztály számára emészthető módon foglalkoznak az elmúlás, a felnőtté válás, a felelősségvállalás témájával - megspékelve hol szerelemmel (behozva a jóképű herceg kritikátlan ideáját), hol pedig az életre szóló barátság és bajtársiasság (lásd: Bambi, Az oroszlánkirály) éltetésével. Ezek a mesék mind a napi napig érvényesek akkor is, ha bizonyos szegmenseik mára már vitathatók, mégpedig azért, mert képesek úgy gyereknyelven megszólalni, hogy sohasem válnak gyermeteggé. Precízen körülírt üzenet és profi külcsín, fülbemászó dalok. Filmek, amelyek a sorok között piszok módon képesek traumatizálni gyereket és felnőttet egyaránt (lásd, megint csak: Bambi). A jó győzedelmeskedik a rossz felett. Nagyjából ennyi a receptjük. Leegyszerűsítve.
Kockázatmentesen?
Stúdióként bár alapvetően élen járt és innovatívnak bizonyult, miután kiépítette a maga brandjét, a szó hagyományosabb értelmében vett kockázatnak tekinthető lépéseket általában kerülte. Hacsak nem tekinthető már eleve az rizikónak, hogy egy sellőről készítesz éneklős rajzfilmet, vagy hogy a híresen Disney-ellenes P.L. Travers mesekönyvét filmesíted meg táncoló pingvinekkel. A Disney engedett a változás szeleinek, nem próbált nekik ellenállni, igyekezett felvenni a ritmust. Így, amikor egyértelművé vált, hogy a kézzel készített animációt felváltja a digitális változat, akkor ők is elengedték a védjegyükké vált stílust. Ehhez persze kellett egy olyan film, mint A hercegnő és a béka, amely bár bukásnak nem minősült, nem váltotta be a stúdió hozzá fűzött reményeit. El kellett fogadniuk, hogy ott, ahol annak idején még ők voltak a pionírok, a Pixar bizony szépen átvette ezt a szerepet (még 1996-ban a Toy Story című klasszikusukkal).
Időről-időre azért, ha profilváltást nem is feltétlen kísérelt meg, némileg próbált a komfortzónáján kívülre merészkedni. Ha úgy adódott, akkor a technológia terén próbálkozott valami mással (lásd: a Tron című film, amiben az élőszereplős elemeket komputer generálta speciális effektusokkal variálta még 1982-ben). Olykor pedig megkísérelt felnőttesebb hangvételű produktumokkal jelentkezni, picit a horror territóriumába elmozdulni (ilyen volt A fekete üst, illetve a Basil, a híres egérdetektív), de ez utóbbiak, leginkább szakmai okokból, nem igazán bizonyultak nagy sikernek.
Kockázat azonban lehet előre megfontolt és utólagosan merészségnek könyvelt lépés (vagy éppen vakmerőség is, illetve butaság). 1946-os filmjük, A Dél dala - Rémusz bácsi meséi, amely a stúdió berkein belül vélhetően felér egy vaskos szitokszóval például utólag orbitálisan félremért fiaskónak mondható. A film Rémusz bácsi meséin alapul és egy gyapot ültetvényen játszódik a fekete rabszolgatartás idején. Rémusz bácsi pedig egy fekete bőrű rabszolga, aki a gyerekeknek mindig Tapsi fülesről és annak ismerőseiről mesél. Edukációs célzatú tanmeséin nevelődik egy nyár folyamán az amúgy fehér bőrű Johnny is, ezek nyomán tanulja meg, hogyan vegye az élet akadályait, más gyerekek agresszívabb közeledését.
Az élőszereplős felvételeket animációs betétekkel tarkították, ami alapvetően szép és önmagában sikeres próbálkozás, de a tény, hogy a rabszolgatartást a világ legtermészetesebb dolgaként prezentálja a film (mintegy nosztalgikus szűrőn keresztül téve azt), teljesen jogos támadások kereszttüzébe állította magát és az alkotókat. A filmet mind a mai napig teljesen ignorálja a stúdió, DVD-n nem adták ki, de a Disney+-on sem található meg, hiába is keresnénk. Lehet persze azzal elhessegetni mindezt, hogy rég volt, más idők jártak, de a tény attól még tény: kulturálisan, emberileg egyaránt érzéketlen vállalkozás egy ilyen ártalmatlan közegbe ágyazni a fekete rabszolgatartás tényét. Írjunk akár 1946-ot, akár 2023-at. Más kérdés, vagy legalábbis képezhetné vita tárgyát is, hogy ettől függetlenül a Disney-nek nem feltétlen kellene teljesen eltemetnie a filmet: ami történt, úgyis megtörtént, legalább edukációs célzattal elérhetővé tehetnék. Mintegy megmutatva, így NE jeleníts meg érzékeny témát.
Újradefiniálás
A Disney tehát a kudarcokat temeti és feledteti, a régi sikereket azonban rendszeresen (kiváltképp mostanában) újralátogatja, hogy azokat a modern vélt vagy valós elvárásoknak eleget téve újrafazonírozza. Legyen szó technológiai vívmányok felhasználásáról (lásd: Hamupipőke; Az oroszlánkirály; A Szépség és a Szörnyeteg), vagy éppen arról, hogy hőseiket egy teljesen más kontextusba, más közegbe helyezzék - például búcsút intsenek az olyan régi berögződéseknek, mint hogy a Disney hercegnő csakis és kizárólag egy jóképű herceg függvényeként érvényesülhet és létezhet (lásd: A kis hableány). Vagy hasonlóan izgalmas kísérletnek tűnik a Hófehérke és a hét törpe élőszereplős verziója, amely szintén a címszereplőt kívánja majd picivel modernebb felfogásban bemutatni Rachel Zegler személyében (aki már azzal kivágta sok mindenkinél a biztosítékot, hogy a bőrszíne a címszereplővel ellenben kevésbé fehér).
Ezek mellett az újrafazonírozások mellett újabb szerzeményeiket is ápolgatják, úgy mint a Star Wars-mitológiát, vagy éppen az MCU-t - hol több, hol kevesebb sikerrel. De hová is vezet mindez? Ennyi mindennel a tarsolyában, ennyi hatalommal és termékkel a birtokában a Disney egy részről tényleg Hollywood egyik legnagyobb urává vált (és még csak a jéghegy csúcsát kapargattam meg, hiszen ott van a Disneyland, ott vannak a Pixar-filmek, ott van a streaming platformja és még sorolhatnám), más részről nem nehéz észrevenni azt, hogy valahol, úton-útfélen mégis megbicsaklik mindaz a kreatív energia, ami annak idején jellemezte a céget
A mennyiség a minőség rovására megy, és ha nem is kell feltétlen halálra izgulniuk magukat a bevételi számokat illetően, azért egy idő után fordulhat a kocka (hiszen ha mondjuk az egyik filmjük éppen nem is hasít akkorát a mozipénztáraknál, egy másik termékük simán hozhat annyit, hogy helyreálljon a balansz).
Mi vagy most, Disney?
Mindezeket figyelembe véve nehéz definiálni azt, hogy mi is a Disney ma és miként tekinthetünk majd rá a jövőben. Egy ezerkarú polip, egy sokarcú entitás, amely kezdetben kizárólagosan a kreativitás oltárán áldozott és tiszta szívéből azon volt, hogy a gyerekek képzelőerejét, lelkivilágát megcélozza filmjeivel. Miközben jelen pillanatban a nagy képet nézve egy mindent bekebelezni vágyó gömböc, ami jelen akar lenni az egész tartalom- és filmfogyasztói kultúra vérkeringésében. Csakazértis, makacsul és törtetőn. Megteheti? Miért ne tehetné? Addig, amíg a már meglévő tartalmak újramelegítése mellett szán időt arra, hogy hébe-hóba újabb, instant klasszikusokkal lepje meg a nézőjét (Jégvarázs; Rontó Ralph; Aranyhaj és a nagy gubanc, Zootropolis), addig bizony akarva-akaratlanul elnézzük neki mindezt. Mert tény, hogy nem lehet csak úgy elhessegetni azt, hogy egy időben minden egyes gyerek Elza és Anna akart lenni és felnőttként akkor is énekelted a "Csak egy icipici hó kell" kezdetű dalt, ha a filmet magát nem is láttad teljes egészében. Mert nekünk, felnőtteknek meglehet, hogy a kép komplexebb, visszásabbnak tűnik, de egy kis gyerkőc zömében csak azt érzékeli mindebből, hogy picit tanult az elfogadásról, arról, hogy a barátságnál és testvéri szeretetnél nagyobb erő nincsen és arról, hogy másokat megítélni pusztán a hovatartozás, küllem alapján nem éppen a legjobb tulajdonság.
És itt lehetünk mi bármennyire is cinikusak a hátteret illetően, dobálózhatunk azzal, hogy bekebeleznek mindent, hogy az élőszereplős Disney-mesék többnyire feleslegesek (mert sokszor, a nagy többség szerint igen, azok), de végtére is ez számít a leginkább. Hogy az éppen felnövő generáció számára is meglegyen a nagybetűs mese, a rácsodálkozás, a dallamtapadás varázsa, az átjáró egy másik világba, a jól kitapintható és körülírható konzekvenciák és a kötelező, jellemfejlődéshez szükséges személyes veszteségek. Mickey egér, amint fütyörészik vígan, Bambi, amint siratja anyukáját. Ha így folytatjuk és ha nem halunk ki, talán az is lehet, hogy valaki ugyanígy, ötven és száz év múlva is fog egy nagyobb lélegzetű profilt írni arról, hogy mi is tulajdonképpen a Disney és mit tud, mit tudott. Legyen így. Belőlük kinézem, hogy túlélnek mindent és mindenkit.