Halottakat a temetőből visszahozni szigorúan tilos!
Az 1999. március 31-én világhódító útjára indult Mátrix jött, látott és győzött. Igaz, azzal nehéz lenne vitatkozni, hogy az egyik, ha nem a legnagyobb hatású sci-fi főleg az első két részével lopta be magát milliók szívébe. A Forradalmak alcímet viselő finálét klasszisokkal fagyosabban fogadták a rajongók. Így, mivel a gépek által rabságba taszított, és illúziók mákonyával kábított emberiség utolsó lázadói által megváltóként tisztelt Neo története eljutott a végkifejletéig, a Wachowski-testvérek (vagyis ma már nővérek) kitették a pontot. Vagyis leszögezték, hogy hiába a kérések, fenyegetőzések és könyörgések, nem áll szándékukban megbolygatni tökéletes, kerek egészt kitevő trilógiájukat.
Ám a Warnernél addig erőszakoskodtak, hogy Lana beadta a derekát, és testvére, Lily nélkül belevágott a Mátrix: Feltámadások munkálataiba. De csapatából hiányzott a főszereplő mentorát megformáló Laurence Fishburne, és Hugo Weaving sem tért vissza Smith ügynökként. Ezt a tapasztaltabbak felettébb baljós ómennek vélték, és nem is tévedtek. A gyenge koreográfiájú, lapos-inspirálatlan harcokkal teli utánérzés egyszerűen túl későn nyújtott drámaian keveset ahhoz, hogy akár kósza heccként is felmerüljön, hogy maradandó hatást gyakoroljon a popkultúrára. Hovatovább, még az év fénypontjait összesítő listákra is legfeljebb a szerzők végzetes-végletes elfogultsága miatt kerülhetett fel, és ez megpecsételte a sorozat jövőjét.
Miként azt ez a szomorú példa is jelzi, az álomgyárban sem nehéz mellélőni - lássunk hát pár esetet!
Fantom-fiaskók
Az R.I.P.D. beharangozásakor többen is szokatlanul optimista hangvételű nyilatkozatokat tettek a rájuk kirótt büntetés elől elmenekülő lelkekre vadászó kísértetzsaruk kalandjait elmesélő várható, könnyed akció-limonádé várható diadalmenetéről. Ez azonban ott és akkor egyáltalán nem keltett megütközést, mert az előjelek tényleg kedvezőnek bizonyultak. A Jeff Bridges-Ryan Reynolds duó népszerűségét senki sem tagadta, és közmegegyezés uralkodott arról, hogy a Sötét zsaruk után egy új, csipetnyi speciális fűszerrel meghintett hekusduó-komédia fogja letarolni a piacot. Viszont mikor 2013 júliusában eljött az igazság pillanata, kisült, hogy a vajúdó hegyek törpeegeret szültek. A kilencvenes évekbeli, közszolgálati gyermekműsor szintjén lévő CGI-effektek harmonikusan elegyedtek a fájdalmasan középszerű alakításokkal és a se füle, se sztori már csak a rohadt cseresznyeként díszelgett a penészes-kukacos torta tetején. A kudarc mértékét ékesen illusztrálja, hogy az óvatos illetékesek legközelebb 2022-ben merészelték folytatni a szériát. Ekkor egy direkt DVD-forgalmazásra szánt előzményblődlivel kergették depresszióba a csodában reménykedőket, és emlékeztették a realista szkeptikusokat, hogy mindig van lejjebb.
A Szellemirtók-franchise sorsa is jóval hányattatottabb annál, mint ahogy azt a paranormális komédiák koronázatlan királyaként ünnepelt első felvonás után bárki is hitte volna. Az 1989-es második epizódot annak ellenére kiáltották ki bukásnak, hogy negyvenmillió dolláros befektetésre kétszáztizenötmilliót termelt - a Columbia Pictures-nél ugyanis abban bíztak, hogy egy rekorddöntő etalont tárnak majd a publikum elé. Ezután, mivel Bill Murray és Harold Ramis ezernyi döccenővel tarkított viszonya megromlott, senki sem merte nyilvánosan megpiszkálni a témát - egészen 2014 októberéig. Ekkor a főleg altesti humorral operáló vígjátékairól ismert Kevin Feig bejelentette, hogy gőzerővel dolgozik sokak kedvencének egy női rémvadász-csapattal való feltámasztásán. Ezután a bizarr és az undorító között ingadozó disputa vette kezdetét. Szervezett csoportok mizognista-rasszista gyűlöletkampánnyal reagáltak a hírekre, amivel kisiklatták azt a szándékot, hogy a lényegről, azaz a színészek bőrszínétől és nemétől abszolút függetlenül gyalázatos minőségről is szó eshessen. Sőt, a kontár direktor az összes kritikát elüthette azzal a vérforralóan primitív hazugsággal, hogy fáradozásai gázolajízű gyümölcse kizárólag a szüleik alagsorából fórumozó, életből felmentett lelki nyomorékok hőbörgésének folyományaként hasalt el.
Adava Kedavra
J. K. Rowling Harry Pottere nekifutásból vette be a mozikat. Első, 1997-ben megjelent regényét 2001-ben álmodták ezüstvászonra, és onnantól kezdve egy bő évtizeden át ünnepnek számított, ha a jelmezt viselő, fanatizált nézők fejest ugorhattak a varázslatos mesevilágba. Nem csoda hát, hogy Hollywood a trendhullámokat meglovagolni igyekvő döntéshozói is a főleg a fiatalokat megszólító, fantasztikus-kalandos históriák irányába kezdtek kacsintgatni, ám rá kellett jönniük, hogy egyszer volt Roxfortban bagolyvásár. Az akadályokat a legsimábban vevő Narnia Krónikái-trilógia is elkönyvelhetett egy gyomorszájra mért ütést, mivel a második, Caspian hercegnek keresztelt rész alulteljesített elődjéhez képest. De ezzel együtt a vállalkozás kifizetődött. Ellenben pár másik, hamvába holt kísérlet fajunk kultúrájának összeomlásáig fennen hirdeti, hogy a klasszikussá avanzsáláshoz több kell különleges képességekkel megáldott, vagy magukat rendkívüli események sűrűjében találó fiataloknál.
2006-ban a bántóan sablonos Eragon igyekezett kihasználni, hogy Voldemort korábban óraműszerű pontossággal jelentkező nemezise kihagyta az évet. Ám hamar kiderült, hogy a parasztlegényből lett sárkánylovas-kiválasztott egy másik, öt-hat fokkal szerényebb ligában játszik. 2007-ben az Az arany iránytű keltett feltűnést. Igaz, nem a kikapcsolódásra éhezők, hanem a vallásos közösségek soraiban, mert többen is azzal vádolták a filmet, hogy pellengérre állítja a Biblia tanításait követőket. Aztán, egyfajta merőben szezonon túli fellángolásként 2018-ban a Ragadozó városok keserítette el az elcsépeltebbnél elcsépeltebb tucatmegoldásoknál és viccnek ízléstelen, komolyan pedig nyilván nem gondolt, ezeréves kliséknél többre vagy szebbre vágyókat.
Vagy meghalsz hősként, vagy megéred, hogy a kutyát sem érdekled
Zárásként, kudarcszagú felsorolásunkból aligha maradhat ki a DC képregény-adaptációinak akár egy külön cikksorozatot is megérdemlő, esztendőről-esztendőre egyre groteszkebb, és megalázó felhangoktól sem mentes, pokoli vesszőfutása. Míg az örök rivális Marvel szuperhősei ihlette alkotások tízből nyolcszor az aranycsinálás rejtelmeiben elmélyedő alkimisták legmerészebb álmait is túlszárnyaló bevételt hoznak, náluk erről szó sincs. Mintha a Warner Bros. óvó-ápoló közreműködésével tető alá hozott átiratokon 2020 óta átok ülne. Persze, előtte is akadtak kínos fiaskók. Elég, ha a Ryan Reynoldsot magyarázkodásra késztető Zöld Lámpásra, vagy a nagy dobásnak szánt, de igen gyorsan rútul elhasaló az Az Igazság Ligájára gondolunk.
Ám miközben anno hébe-hóba be-becsúszott egy-egy, az Aquamanhez vagy a Jokerhez hasonló kasszasiker, és Nolan Batman-értelmezése is irigylendő örökséget hagyott hátra, a Ragadozó madarak debütálása óta horrorisztikus a feldolgozások agóniája. Az azóta a közönség elé tárt kilenc műből egyedül a Batman-reboot produkált pironkodás nélkül is bevallható számokat. Hovatovább, a Shazam! Az istenek haragja vagy a Kék Bogár a gyártási költségvetésüket is csak kínnal-keservvel kaparták össze. Ráadásul az Öngyilkos Osztagnak ez a cég marketinghadjáratának tükrében kétségbeejtően szerény eredmény sem jött össze.
Ezzel az ágazat a maguk idejében nagy reményekkel induló, később viszont csúfosan leszerepelő próbálkozásait kiveséző írásunk első felének végére értünk. A folytatásban egy kiöregedett kincsvadász és az animációs ipar egykori nagyágyúinak kálváriája is elő fog kerülni. Emellett, szokás szerint, ha úgy érzitek, hogy egy találó példa kimaradt, ne habozzatok, osszátok meg velünk véleményeteket a kommentszekcióban, vagy a Facebook-oldalunkon!