Színdarabfigyelő: 12 dühös ember

|

Mi történik akkor, ha olyanok döntenek egy ember életéről, akik a szavak jelentésében sem tudnak megegyezni? Mucsi Zoltán, Debreczeny Csaba, Gyabronka József, Brasch Bence és a többiek adják meg rá a választ.

Reginald Rose azonos című tévéjátéka alapján 1957-ben készült el a kultikus filmváltozat, a Tizenkét dühös ember, amely a legendás Sidney Lumet (Hálózat, Kánikulai délután, Serpico, Gyilkosság az Orient Expresszen) első nagyjátékfilmje volt. Az Arany Medve-díjas alkotás a filmtörténelem megkerülhetetlen műve, amely egy helyszínen játszódó, mégis csavaros története és gazdag karakterfelhozatala miatt szinte könyörgött azért, hogy színpadra állítsák. A világ játszóhelyei és több magyarországi teátrum után tavaly decemberben a Kultúrbrigád és az Átrium kettőse is bemutatta a saját interpretációját Császi Ádám rendezésében, a 12 dühös ember pedig most megítéltetik. 

Hirdetés

A keretet egy bírósági tárgyalás adja, a cselekmény katalizátora pedig egy esküdt (Gyabronka József), akinek tizenegy társától eltérően kételyei merülnek fel a vádlott bűnösségét illetően és megkísérli meggyőzni a többieket. Fokozatosan sétálunk egyre mélyebbre az ügy útvesztőjében és térképezzük fel az esküdtek személyiségét, ugyanis mindegyikőjüknek megvan a maga mozgatórugója, a saját meglátása és prekoncepciója arról, hogy miért oltana ki egy életet az igazságszolgáltatás erejével - még akkor is, ha a bizonyítékok nem teljesen meggyőzőek. Vajon az ártatlanság vélelme mindenkit meg kell, hogy illessen kortól, nemtől és származástól függetlenül? Szabad azt, hogy olyan idegenek döntsenek életről és halálról, akik még egyszerű szavak jelentésében sem tudnak dűlőre jutni? Jogos a saját sérelmeinkért másokat büntetni?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések röpködnek a levegőben és foglalják el helyüket a szürkeállományunkban, ahogy az események kibontakozásával egyre nagyobb feszültség teremtődik, egyre vehemensebb a közhangulat és egyre jobban tudunk azonosulni a tizenkét esküdt valamelyikével (esetleg többükkel is). Ezt segíti elő az a tudatos döntés is, hogy sem őket, sem a vádlottat, sem a tanúkat nem nevezik meg: "első esküdtet", "második esküdtet", "fiatal fiút", "szemben élő nőt" és "öregembert" hallunk, így tulajdonképpen a történet bárhol játszódhatna, szereplőibe bárkit szabadon beleláthatunk. Ebben rejlik a 12 dühös ember igazi ereje: képes minket, nézőket külsősként belehelyezni abba a bensőséges szituációba, amely a színpadon zajlik.

Mindez viszont biztosan nem működne a gondosan összeválogatott színészgárda nélkül. Túlzás nélkül állítható, hogy mindenki megkapja a maga rivaldafényét mégis Gyabronka Józsefnek (A Krakken művelet) jut a leghálásabb feladat a nagy kétkedő megformálásában és élvezettel lubickol is a szerepben. De legalább ilyen fontos a vele érzelmileg vagy éppen intellektuálisan a leginkább szembenálló esküdteket alakító Debreczeny Csaba, Mucsi Zoltán és Brasch Bence is, akiket muszáj külön kiemelni, hiszen színpadi jelenlétük áthatóbb a többiekénél, alkalmanként elhomályosítva őket. Képesek egy pillanat alatt megfagyasztani a levegőt, megolajozni elménk fogaskerekeit vagy éppen előcsalogatni egy őszinte, feszültségoldó kacagást. Ezek talán a darab legértékesebb pillanatai.  

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.