Azt már John Carpenter 1982-es keltezésű A Dolog-ja óta tudjuk, hogy a sarki hideg, a természet önkényének való kiszolgáltatottság nem éppen a legkellemesebb dolog, ami egy expedíció tagjaival történhet. Nem beszélve az "egyéb" veszélyekről, amik csak még inkább megkeserítik hőseink életét és amely miatt bőven visszasírják azt, hogy a csonthideg legyen a legfőbb probléma. Dan Simmons azonos című, 2007-ben kiadott regényének televíziós széria formájában megérkezett adaptációjának első két epizódja jó okkal juttatja eszünkbe Carpenter klasszikusát. Ez pedig már ígéretes kezdet, nem?
1847-ben járunk. A Brit Királyi Haditengerészet flottája útnak ered, hogy megtalálja az északnyugati átjárót. Két hajó vállalkozik az embert próbáló feladatra: az Erebus, illetve a Terror, mely utóbbi neve meglehetősen beszédes és igencsak vészjósló. A két hajókapitány, John Franklin és Francis Crozier vezényletével egy ideig csak apróbb zökkenőkkel történik az út, de a legénység egyik tagjának titokzatos, orvosilag megmagyarázhatatlan halálával lassan, de biztosan beférkőzi magát a félelem a hajó zord belsejébe és a felderítőcsapat szívébe. Amikor pedig egy hatalmas jégpáncél útjukat állja és gyalog kénytelen két csapat felderíteni a környéket, nos… Kezdetét veszi valami, ami egyelőre nem forrta ki magát ez alatt a szűk két óra hossza alatt, de magában hordozza egy paráztató horror ígéretét.
Csontig hatoló hideg és jeges borzadály. Így jellemezhetném a Terror bevezető, dupla epizódját. A képekből kiszipolyozva az élet, a fény, bárminemű öröm - nem marad más, csak a szürkésfehér, könyörtelen jégpáncél és a fagyhalállal fenyegető mínuszok. Nem rejtenek zsákbamacskát a sorozat alkotói és időben tudtunkra adják, reménynek itt még az elhalt magvát is hiába keresnénk, mert semmit, tényleg semmit nem találnánk. Akárhová nézünk, csak jég, a nap is csak erőtlenül próbálkozik áttörni a sűrű égbolton. Minderre még a háttérzene is rátol egy nagy lapáttal: Marcus Fjelströmm fenyegető búgása, zúgása folyamatában ébren tartja bennünk a feszültséget, azt az érzést, hogy a veszély ott leselkedik. Nem tudni hol, de valahol. Valahol kint a kietlenben, ahol hőseink csupán két eszkimót találnak, egyikük halála pedig csak még inkább tetézi bennünk azt a megmagyarázhatatlan nyugtalanságot (a férfi lánya hiába kérleli, vigyék ki apját meghalni a szabad ég alá, már túl késő).
A Terror azzal az ismeretlennel kelt félelmet bennünk, amelyet a feltérképezetlen, zord, kérlelhetetlen természet képvisel. Az ember nyughatatlan kíváncsisága, az ismeretlent felderíteni vágyása, majd akarva-akaratlanul történő közbeavatkozása pedig nem vonhat maga után mást, csak a halált és pusztulást. Legalábbis részben erre enged következtetni a bevezetés, amely hangozhat bármennyire elcsépelten és unalomig ismerten, mégis működőképesnek hat és kellemetlenül lúdbőröztetőnek. Játékideje alatt fenntartja az érdeklődést, beszippantja a nézőjét és az a néhány képsor, mely kvázi full-on horror-üzemmódba kapcsol és megpedzegeti a közelgő rémület eljövetelét, igencsak effektívnek mondható. Itt pedig meg is ragadnám az alkalmat, hogy kiemeljem a halálos ágyán fekvő férfi utolsó rémlátomását, mely könnyedén okozhat álmatlan éjszakát az óvatlan befogadónak.
A nyers képsorok és a gyilkos, bőr alá kúszó atmoszféra mellett persze a sorozat legalább két kiváló színészt is felvonultat. Ciarán Hinds és Jared Harris két rutinos rókaként állt a legénység élére és bár eddig túl sokat nem tudtunk meg karaktereikről, profizmusuk áttör a jégpáncélon és csak remélni tudjuk, hogy a későbbiekben a kettejük közötti kimondott-kimondatlan feszültséget majd még sikerül kiaknázni és elmélyíteni kapcsolatukat. Ugyanez vonatkozik a többiekre is: még várnunk kell arra, hogy teljes értékű karakterekként jelenjen meg mindegyikük (ehhez legközelebb a két kapitány után fontosabb szerephez jutó sebész, Harry Goodsir jut), de okkal reménykedhetünk, hogy mire elérkezünk a tizedik, befejező epizód végére, megtörik az a bizonyos… nos, jég. Addig is kívánom, hogy mindnyájunknak legyen része jeges borzongásban és hogy a végére egy igazán minőségi horrorsorozatként búcsúzzunk a Terrortól!