Könyvkritika: Total War: Attila kardja

A Kr. u. 400-as évekre az egykor dicső Római Birodalom a bukás és összeomlás szélére sodródott. Belülről hatalmi ellentétek és gyengekezű, mások által befolyásolt császárok tépázzák a kettéosztott birodalmat, míg kívülről barbár csapatok tartják ostrom alatt a határvonalakat. Míg nyugatról és délről a vandálok serege jelent óriási veszélyt, s elfoglalják az ősi Karthágó városát, addig keletről, az ázsiai sztyeppékről egy minden korábbinál veszedelmesebb haderő nyomul Róma felé. Egy barbár sereg, melynek senki és semmi sem állhatja útját: Attila, a hun serege.

Csupán egy apró csapat szánja el magát annak az őrült tervnek a véghezvitelére, amellyel talán győzelmet arathatnak a pusztító hunok felett: útra kelnek, hogy Attila szekérvárosából, a vezér orra elől lopják el annak legendás kardját, amely akár a végső győzelem záloga is lehet – ha utazásuk egyáltalán sikerrel jár. A mindent eldöntő ütközetben a római seregnek egészen a dicső légiók szellemiségéhez kell visszanyúlniuk, hogy minden lelki és fizikai erejüket latba vetve megmérkőzzenek a rettegett hunokkal, s még egyszer, talán utoljára megidézzék, s egyben megvédjék annak a Római Birodalomnak a becsületét, amely egykor a fél világot az uralma alá hajtotta. David Gibbins Total War: Rome-sorozatának első része, a Karthágónak vesznie kell közel hatszáz évvel korábban játszódik, s Róma Karthágó ellen folytatott háborúját meséli el nekünk. A történet középpontjában Publius Cornelius Scipio Aemilianus áll, akinek apja Lucius Aemilius Paulus Macedonius a híres hadvezér, aki Kr. e. 168-an vereséget mért a makedónokra Püdnánál. Az ifjú örökbefogadó nagyapja pedig Publius Cornelius Scipio Africanus, aki Kr. e. 202-ben legyőzte Hannibált az észak-afrikai Zámánál vívott csatában. Az ifjú Scipio sem kap kisebb szerepet a sorstól: hadba indul, hogy a Birodalom számára meghódítsa Karthágót. A regény írója, David Gibbins hét korábbi történelmi kalandregényt is írt, köztük az Atlantisz című nemzetközi bestsellert. Cambridgei-i kutatói ösztöndíját követően évekig tanított egyetemi előadóként régészetet, művészettörténetet és ókortörténetet, majd főállású írónak állt. Számos expedíciót vezetett, járt Karthágó romjainál is, ami nagy segítséget nyújtott számára a jelen regény megírásában, így elmondhatjuk, hogy a regény mögött óriási kutatómunka állt, s ugyanez igaz az Attila kardjára is. Gibbins a gyakran hiányos történelmi adatokat a saját fantáziájának segítségével kiegészítve igyekezett elmesélni az olvasónak olyan egykor élt (a hun Attila vagy Aetius, a nyugat-római hadsereg főparancsnoka), valamint kitalált karakterek (például a főszereplő Flavius) tettein át, akik meghatározhatták az egész Római Birodalom sorsát. Róma a 400-as évekre valóban a pusztulás szélére sodródott, nem rendelkezett igazán ütőképes hadsereggel, a hunok támadásai pedig a végső bukás szélére sodorták az egykor dicső birodalmat. Ekkorra már számos, korábban ellenséges törzs csatlakozott a császársághoz a béke érdekében felajánlott földterületek folytán. A régi eszmék a múlt homályába merültek, s a császárok leginkább csak saját hatalmukat féltő bábokként ültek csarnokaikban.

A történelmi ihletésű regények azért is számítanak közkedveltnek, mert – ahogy azt a sorozat előző kötetével kapcsolatban is leírtam – nem csupán szórakoztatnak, hanem tanítanak egyben. Gyakran kitalált főszereplők életeseményein keresztül ismerhetünk meg egy-egy történelmi korszakot, akik akár élhettek is az adott esemény időpontjában, s akár bele is szólhattak annak végkimenetelébe. Az élő történelmi alakok - mint például a hun Attila - esetében csupán találgathatunk, hogy milyen is volt a valós személyiségük, s csak töredékemlékek adnak némi támpontot a történész számára. Gibbins remekül felhasználta a rendelkezésére álló adatokat, felduzzasztva a feltételezett tényeket fantáziája segítségével. Egy remek történelmi kalandregényt alkotott meg, amely a jelenleg ismert források alapján hiteles képet ad a korabeli eseményekről, mindezt úgy, hogy nem érezhető eltúlzottnak a cselekmény. A kitalált karaktereket ügyesen beillesztette a késő ókorba, elkerülve ezzel azt, hogy az egykoron létező személyeket kelljen túlzottan „megbolygatnia”. A hunok és a római sereg között vívott catalaunumi csata Kr. u. 451-ben valójában nem hozott tényleges győzelmet Róma számára, ám az ütközet valójában elkerülhetetlen volt. Gibbins igen hiányos forrásokból kényszerült dolgozni, ám az vitathatatlan, hogy a regény szempontjából egy végletekig feszített, drámai összecsapást írt le, alternatívát adva a tényleges eseménynek. A történelem eseményeivel, főképp, ha ilyen régre nyúlunk vissza, egyébként is érdemes óvatosan bánni, hiszen az elismerések mellett rengeteg támadás érheti az írót akár szakmai, akár olvasói oldalról. Talán éppen ez adja a dolog művészeti jellegét: olyan dolgokat tárni az olvasók elé, amik az egész világ sorsát formálták és mindeközben utazásra vinni a ma emberét letűnt, legendás korokba.