Hogy kicsoda Kimmy Schmidt? Egy a boldogságot megtörhetetlen lelkesedéssel hajkurászó, életkedvtől s életigenléstől majd' szétrobbanó 29 éves hölgy, aki nem mellesleg tizenöt évig volt bezárva egy földalatti bunkerbe egy világvégét hirdető zakkant tiszteletes által. Az Unbreakable Kimmy Schmidt ott veszi fel a fonalat, ahol a címben jelzett hősnőnk visszakerül a nagy, furcsa és meglepetésekkel teli világba/civilizációba.
Több évnyi ámítás és izoláltság, majd kijózanodás - talán ismerősnek tűnhet annak, aki figyelemmel követte a tavalyi év filmtermését és a nagy Oscar-hajrát, ugyanis nagyjából ezen a nyomvonalon haladt Lenny Abrahamson A szoba című filmje. Több szempontból tűnhet tehát első ránézésre az Unbreakable Kimmy Schmidt - ha nem is tőről metszett anti-tézisének, de - egy hangulatilag és műfajilag merőben más feldolgozása egyazon témának. Azzal a hatalmas különbséggel, hogy míg A szoba egy erősen melodramatikus hangnemet üt meg, addig a Tina Fey és Robert Carlock által vezényelt széria mindezt a témát nagy adag, sokszor hasfalszaggatóan, térdcsapkodós humorral tálalja.
A széria Kimmy (Ellie Kemper egyszerűen elbűvölő és tökéletes a szerepben) beilleszkedését követi nyomon: szabadulását követően New York-ba megy, hogy megvesse lábát a nagy almában és lakótársául szegődik egy fekete bőrű, meleg színésznek (Titus Burgess), akinek hiúságától és önimádatától alig lehet elférni a társaságában. A lakás tulajdonosa nem kevésbé különc lélek - Lillian (Carol Kane alakításában) egy kotnyeleskedő öregasszony, akinek szíve ugyan vajból van, de nem telik el nap, hogy ne mesélne arról, milyen volt a régi szép időkben - amikor véletlenül saját maga lőtte le férjurát, mert betörőnek nézte. És nem mellesleg a dzsentrifikáció elkötelezett támadója. Egyrészről ennek a triumvirátusnak az összecsiszolódását láthatjuk az első évadban, más részről pedig Kimmy személyes boldogulásának útját is nyomon követhetjük. Munkát talál magának egy elkényeztetett és beképzelt úri asszonyság (Jane Krakowski) kvázi "kiszolgálólányaként", éjszakai iskolába jár és közben minden idejével azon van, hogy környezetét felvidítsa, mások problémáit megoldja, és hogy túlélje ezt a nagy és idegen metropolist.
Ahogy már említettem, a hangvétel komikusabb nem is lehetne, mely javarészt a karakterekből és azoknak a helyzetekre adott reakcióikból fakad. Kimmy rácsodálkozása a dolgokra, melyek mára már a jelenkor szerves részévé váltak (példának okáért: nem tudja, hogy működik a "selfie"), vagy Kimmy általános érvényű naivitása is sok humoros szituációnak ad táptalajt, de Titus Andromedon (a lakótárs) is szolgáltat megannyi vicces pillanatot primadonna-viselkedésével és plafont verő egójával. A sorozat ezek mellett enyhén kritikus éllel is rendelkezik, mely élen azért meglehetősen tompít az alapvető humánussága és megmosolyogtató empátiája a szériának. Az Unbreakable Kimmy Schmidt tehát nem gunyoros és nem is szatirikus, karaktereit akkor sem képes karcos, életlen szemüvegen keresztül nézni, ha éppen az illető egy olyan személy, aki embertársait javarészt semmibe veszi. Inkább kivárja, míg Kimmy a vele született jóindulatával és pozitív életszemléletével jobb belátásra nem bírja őt és be nem látja saját, problémás személyiségjegyeit. Hogy mást ne mondjak: a sznob úrihölgy szerepében tetszelgő Mrs. Voorhees fejlődése (amolyan "egy lépést előre, kettőt hátra"-módszerrel) az első évad egyik legszemléletesebb történetszála erre vonatkozólag mindamellett, hogy az egyik legviccesebb is, hiszen pompás verbális és egyéb gegekkel figurázza ki a karakter által képviselt felszínes és nemtörődöm életvitelt. Hogy más példát ne mondjak, a második évad egyik epizódjában valósággal kifakad attól a ténytől, hogy egy egész napot együtt kell töltenie saját kisfiával.
Kimmy-nek tehát a bunkerből történő kiszabadulását követően se ideje, se szándéka nincs arra, hogy lelombozódjon a történtek miatt. Nem véletlenül "unbreakable", azaz "megtörhetetlen": optimizmusa nem ismer határokat, vidámsága ragályos, mosolya pedig arra pre-desztinált, hogy a mozgóképtörténet egyik legikonikusabb mosolyává érjen. Ő nem teheti meg, hogy megzuhan, őt nem olyan fából faragták, az eddig elkészült két évad pedig mindezt gyönyörűen húzza alá mindamellett, hogy folyamatosan kihívások elé állítják hősnőnket. Amikor az univerzum már azt gondolná, hogy nyert a "Kimmy-zmus" elleni küzdelemben, akkor hősnőnk gondol egy merészet és fityiszt mutat mindenkinek mondván, hogy őt bizony nem lehet megtörni, sem eltiporni. Legyenek a leckék bármily szívfájdítóak, ő talpon marad. Mi nézők pedig elégedett, széles és őszintén boldog mosollyal konstatáljuk mindezt, majd megjegyezzük magunkban: bárcsak mi mind Kimmy-k lennénk.