A Krokodili Bernard Waber 1965-ben megjelent, azonos című mesekönyve alapján készült. A történet főhőse egy E.T.- re nagyon emlékeztető imádni való lény: egy kövérkés, esetlen járású, ártatlan szemekkel néző krokodil, aki hogy-hogynem különleges képességgel bír. S hogy miként kerül a képbe Shawn Mendes? Nos, ő kölcsönzi a hangját az imádni való krokodilnak, aki rajong a csokoládéért, a kínai kajáért, a fánkokért és a habfürdőkért - no meg a jó zenéért.
A történet főhőse cuki kisállatként kerül újdonsült gazdájához, Hector P. Valentihez (Javier Bardem), aki rájön, hogy Lyle, a kis krokodil meseszépen énekel. Egy csomó számot és koreográfiát tanulnak meg együtt, hogy aztán flitteres zakókba bújva közösen hódítsák meg a világot - és ezzel együtt mesés vagyonra tegyenek szert. Hisz ki látott már éneklő krokodilt? A terv zseniális, a megvalósítása azonban akadályokba ütközik, mégpedig Lyle személyisége miatt, aki lámpalázas és ha túl nagy rajta a nyomás, túl sok körülötte az ember, akkor egyszerűen leblokkol.
A világhír elmarad... Lyle vigasztalhatatlan, ó pláne, hogy gazdája a kudarc miatt - őt hátrahagyva - egyedül kénytelen tovább járni a világot. A valódi "mese" voltaképpen innen indul el. A New Yor 88. utcájában lévő lakásba ugyanis új család költözik: egy szakácskönyv-író anyuka (Constance Wu), egy matektanár apuka (Scoot McNairy) és egy zárkózott kissrác, Josh (Winslow Fegley), akinek nincs egyetlen barátja sem. (Ugye, pontosan ilyen volt Drew Barrymore is az 1982-es E.T.-ben?)
A Primm-család tehát elfoglalja az új, az iskola által biztosított lakást, és megismerkednek a Stranger Things-ből ismert Brett Gelmannel, aki Mr. Grumps-t, az undok és mindenkit feljelentő bogaras szomszédot alakítja. Mr. Grumpsnak azonban van egy ijesztő ábrázatú CGI-macskája, Loretta, aki mindenbe beleüti az orrát és első blikkre úgy tűnik, gondok lesznek majd vele, de szerintem a macskarajongók az első pillanattól kezdve imádni fogják. A család a felső lakásba költözik, Josh pedig megkapja az emeletet, amely fölött csak egy elhagyatott, lomokkal teli padlás-szoba van - és ahogy az sejthető, az ott bujkáló Lyle...
Josh körülbelül úgy ismerkedik meg Lyle-lal, mint Drew anno E.T.-vel. Krokodil vagy űrlény, tulajdonképpen mindegy is, Lyle ugyanis épp olyan bájos, mint E.T., a földönkívüli. Barátságos, bohókás, infantilis, nagyon szereti a hasát (kiváltképp az édességeket), a habfürdőzést, a nevetést, a családot.
Némiképp kiszámítható a történet folytatása: Lyle összebarátkozik Primmékkel, ám a gonosz szomszédot nem hagyja nyugodni az odafentről kiszűrődő lárma és addig-addig ármánykodik, míg a békés krokodilt kiszakítják szerető családjából. Bár időközben Hector is visszatér, ő sem tehet semmit elhagyott kedvencéért, aki hatalmas szívével megváltoztatta a család, és kiváltképp Josh életét. Vagy mégis? A család és az őszinte szeretet képes felülkerekedni a sötét gondok felett?
Mind Lyle karaktere, mind Shawn Mendes hangja imádnivaló. Szögezzük le: Miller Dávidé is az, csak ugye aki Shawn miatt veszi meg a mozijegyet, az hiába várja, hogy hallani fogja a kanadai énekest, mivel a filmben talán összesen 2 alkalommal hallhatjuk a hangját a hazai szinkron miatt. Szerintem simán meghagyhatták volna a dalokat, felirattal élvezhető lett volna, de gondolom, a kisebb (olvasni nem tudó) gyerekek miatt döntöttek a forgalmazók úgy, hogy nem hagyják Shawn-t énekelni.
E.T. nem beszélt, talán csak annyit, hogy "E.T. hazamegy", és Lyle sem beszél - ellenben énekel (de még hogy!), és olyan esdeklő tekintete van, hogy azt a 2011-es Csizmás, a kandúr című film főhőse is megirigyelhetné. A pikkelyes bőr túlságosan érzékeny lelket rejt, akit első gazdája nemigen ért meg - Josh azonban annál inkább, akinek így lesz egy őszinte, igaz barátja. Ilyen volt a 2016-os Spielberg filmben Habó, a barátságos óriás is, aki Szofival pontosan olyan örök szövetséget kötött, mint Josh Lyle-lal. Egy olyan barátságot, amiről vélhetően minden kisgyerek titokban álmodik, és ami ezt a történetet igazán különlegessé teszi.
Javier Bardem tökéletesen hozza a tenyérbemászó ripacs, a lecsúszott bűvész karakterét, aki nem olyan jó ember, mint amilyennek elsőre tűnik, de Lyle és a Primm család ráébreszti arra, milyen irányban kéne megváltoznia. Bardem énekhangja nyersebb, tánclépései a néhai Gene Kelly koreográfiáját idézik az Ének az esőben (1952) című klasszikusból. Gusztustalan személyisége ellenére Hector karaktere is szerethető, már csak azért is, mivel látványos a lelki evolúciója, amely nyilvánvalóvá teszi mindenki számára, hogy a szeretet ereje a legönzőbb embert is képes jobbá tenni, legalábbis önmagához képest.
A szülők karaktere erőltetett, de egy gyerekfilmben tulajdonképpen elmennek. Constance Wu nagyon túljátssza a szerepét, erős mimikája zavaró, akárcsak Scoot McNairy játéka, aki szintén rém túlzó, mind gesztusaiban, mind megszólalásaiban. Nem így a 10 éves Winslow Fegley, aki tökéletesen alakítja az elszigetelt, senkivel sem barátkozó gyereket, akinek végül egy krokodil lesz a barátja. Brett Gelman is jól alakítja az undok szomszédot, bár nem lehet nem észrevenni, hogy karaktere véletlenül vagy szándékosan, de teljesen ugyanolyan, mint amilyen a Stranger Things-ben Murray Baumanné volt. Említésre méltó még a Trudy-t alakító Lyric Hurd, aki bájos fuvallatként hat a filmben és őszinte mosolyt csal nem csak Josh, de a néző arcára is.
Will Davies forgatókönyve egy könnyed, de mégis mai problémákkal is foglalkozó, varázslattal teli világot tár elénk. Lyle társasága valóságos gyógyír a tizenéves Josh számára, aki szorongó alkat, ráadásul asztmás is, és időnként pánikrohamok törnek rá. Az új iskolába való beilleszkedés megugorhatatlan akadálynak tűnik számára, hiszen ő nem tartozik a menő gyerekek közé és nem is olyan a habitusa, hogy csak úgy nekiálljon idegen gyerekekkel barátkozni. Tulajdonképpen Josh ugyanolyan kitaszított, mint Lyle, csak másképp. Kettejük titkos éjszakai kalandozásai és tetőtéri vacsorái kárpótolják őket mindazért, amit a hétköznapok során mindketten elszenvednek.
Lyle bohókás személyisége nem csak Josh, de a komor apja és a sokat sírdogáló nevelőanyja életét is megváltoztatja - a rendezők (Will Speck és Josh Gordon) megtalálják az egyensúlyt a valódi mondanivaló és az abszurditás között anélkül, hogy elvesznének az önparódiában. Mendes hangja (és nyilván Miller Dávidé is) szöges ellentétben áll Lyle pikkelyes krokodiltestével és hatalmas szájából kilógó kissé csálé fogaival, azt hiszem ez adja meg ennek a gyerekbarát zenés mesének a savát-borsát. A Matthew Margeson, Benj Pasek és Justin Paul által írt dalok egytől egyig fülbemászóak, a nézőtér padlója egy ritmusra dobog a vidám dalok és a nézők cipőtalpa alatt.
Bár a film egy teljesen kiszámítható csúcspont felé halad, Hector felbukkanásával kapunk egy kellemes csavart, amelynek üzenete vélhetően eljut a legkisebbekhez is, illetve kapunk egy ikonikus E.T. jelenetre hajazó, de roppant szórakozó oldalmotoros üldözést, amiben Lyle sálja épp úgy lobog, mint az E.T. fejére rakott pokróc, miközben annak kis gazdája a biciklije kormányára szerelt csomagtartóban ülő idegennel menekült az üldözői elől.
Minden kisebb és nagyobb gyereknek szívből ajánlom ezt a filmet, sőt, a nagyobbaknak is, és a Shawn Mendes rajongóknak (ők nézzék eredeti hanggal), anyukáknak, apukáknak és nagyszülőknek, akik szívesen viszik el a gyereküket/unokájukat egy-egy családi filmre. Ez egy vicces, kedves, nagyon szerethető történet egy olyan krokodilról, akit mindenki szívesen elfogadna.