A lapozgatós játékkönyvek egyik atyjának, Ian Livingstone-nak magyarul az Az országút harcosaként kiadott műve, az 1985-ben debütált Freeway Fighter nemrég újra az érdeklődés kereszttüzébe került. Ennek oka azonban nem az évtized vagy a népszerű sorozat iránt érzett nosztalgia. Hanem a a Mad Max első két része, és a zsaruból lett renegát kalandjai ihlette, benzingőzös-posztapokaliptikus blődlik hatása alatt íródott alkotás hátborzongató háttérsztorija.
Eszerint ugyanis a legtöbb problémáját megoldó, környezetbarát energiaforrásokra átálló és a háromnapos munkahét bevezetésén elmélkedő emberiséget 2022. július 21-én egy iszonytató gyorsasággal terjedő, halálos vírus visszalökte a motorizált középkorba. Az utcákon az anarchia az úr, nihilista bandák élik fel a még meglévő tartalékokat, és a puszta megmaradásért küzdő, kicsiny közösségek pár kivételtől eltekintve az összeomlás szélére sodródtak. Az utóbbi pár esztendő eseményeinek tükrében nem egyszerű könnyedén kacagva legyinteni a megszokott receptet izgalmas járműharccal megbolondító kötet kiindulópontján. Ahogy az is tagadhatatlan, hogy egyik-másik film készítői is ráéreztek erre-arra. Igaz, tartozunk annyival a tényeknek, hogy az többség kategóriákkal pesszimistábban látta a jövőt a jelenlegi, vidámnak mérsékelten nevezhető helyzetnél.
Tekintsük hát át a kínálatot!
A többség fejében megfordul, hogy egy vitás szituációban mellőzze a törvények szentesítette megoldásokat, és inkább a maga módján szerezzen elégtételt. Az A bűn éjszakájában erre mindenki lehetőséget kap. Hovatovább, a sajátos, a felgyülemlett társadalmi feszültség levezetését segíteni hivatott szabályozás miatt lényegében az összes ismert bűncselekmény legálissá válik tizenkét kurta órára. Bár az Irtásnak nevezett esemény 2017-ben veszi kezdetét, az első, az USA komplett területére kiterjedő öldöklés 2022-ben zajlik le.
Ám a vérre szomjazó csőcselékkel konfrontálódva legalább halovány sansz nyílik a tárgyalásos megoldásra - de egy, a táplálékláncban felénk tornyosuló, főleg kérlelhetetlen ragadozókat tömörítő faj esetében a diplomácia nem opció. A Jurassic World: Világuralomban abszolút reális a veszélye annak, hogy valaki a tomboló dinoszauruszok egyikének gyomrában végezze. Ráadásul, miként az lenni szokott, csőstül jön a baj, és halmazati büntetésnek gigászi sáskák tizedelik a termést.
A Terminátor-széria messze a várakozásokon felüli sikerének egyik mérsékelten szórakoztató következménye a trendek diktálásáról letevő, ellenben az azok keltette hullámokat kéjes örömmel meglovagoló, B-listás kontárok szégyentelen kopírozás-hulláma volt. A receptet ritkán bonyolították túl. A bevett receptet másoló svihákok tízből kilencszer a múltba visszaküldött hőssel, halovány Sarah Connor pótlékkal, és egy vagy több, a hősök nyomában loholó kreatúrával igyekeztek elnyerni a publikum kegyeit. A nálunk az Az idő száműzöttjeként futó Time Runner is ennek a vonulatnak a méltán elfeledett képviselője. Holott a 2022. október 6-án támadó idegenek inváziója elől egy féreglyukon át a múltba utazó, és terhes anyját egy földönkívüli orgyilkostól megmentő Michael Raynor kapitányt maga Mark Hamill játszotta.
Azonban míg Michael Mazo megérdemelten a feledés mocsarába süllyedt próbálkozása legalább igyekezett egyértelmű csapásirányon haladni, D. J. Webster horrorjáról ezt nem mondhatjuk el. Sőt, az A Hold sötét oldala az ad-hoc jellegű, dadaista vonásokat magán viselő, nem szándékos paródiák sorát erősíti. A logikát úri huncutságnak valló, mozgóképnek álcázott reaktorbaleset elvileg egy atomrakétákat hordozó műholdakat javító szerelőbrigád hányattatásai körül forog. Ám a képbe kisvártatva bekerül a Bermuda-háromszög is, és hamar kisül, hogy a problémákat a kénköves leheletű Lucifer okozza.
Hűvösre kerülni általában nem nagy öröm, de miközben tagadhatatlan, hogy akadnak okkal-joggal hírhedt intézmények, a legtöbben ha nem is kellemesek, ám elfogadhatóak a körülmények. A Menekülés Absolomból sitteseinek viszont ajánlott vigyázniuk, mert a profitorientált magáncégek kezében lévő börtönhálózat fenntartói nem sokat lacafacáznak a renitensekkel. Aki megszegi a drákói szigorú előírásokat, azt egy kitaszított fegyencekkel teli szigetre deportálják, ahol az, hogy egy kannibál törzs beavatási szertartásán kaszabol egy házibarkács pengével, a létező legoptimistább forgatókönyvekhez tartozik.
Záróakkordként, cikkünkből aligha maradhat ki a Zöld szója. Harry Harrison Helyet! Helyet! című regényének adaptációja megannyi, anno túláradóan sötétnek tűnő, de mára milliók egzisztenciáját romba döntő problémát és jelenséget jósolt meg. Túlnépesedés, az egyén tűrőképességét a végsőkig feszítő, szélsőséges felmelegedés, kincset érő víz és a leggazdagabbakat leszámítva az egész lakosságot érintő élelmiszerhiány. 1973-ban kevesen hitték, hogy Richard Fleischer anno felemás fogadtatású, ám mostanra klasszikussá nemesedő sci-fije szűk öt évtizeden belül messze nem hat majd a realitásoktól elrugaszkodott sötét-borongós disztópiának. De némi öröm az ürömben, hogy az államilag támogatott, nagyipari öngyilkosság-hullám, valamint a tetemek bestiális és hányingerkeltő hasznosítása szerencsére nincs a napirenden.
Legyen tehát akármilyen vacak is a sorsunk, egy dolog biztos. Veszélyek ide, katasztrófák oda, nem gyilkolhatnak le központilag jóváhagyott hentorgián, DNS-machinációval feltámasztott őshüllők sem szaggatnak cafatokra, és ha lecsuknak, nem kényszerítenek kannibál szociopaták arra, hogy bozótvágós párbajjal bizonyítsuk rátermettségünk. Ahogy az is biztos, hogy egyikünknek sem kell egy távoli planéta lakóitól megmentenünk mindenórás édesanyánkat, és az ördög sem tervez atomot lőni a Földre. Továbbá, annak az esélye, hogy étrendünk javát akarva-akaratlanul is feldolgozott emberi tetemek tegyék ki, kvázi zéró.