Hollywood, vidd hírül a nézőknek: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!
Eme klasszikus idézet kifordítása tökéletesen jelzi, hogy egy megkésett folytatást tető alá hozni amellett, hogy nehéz, egyben hálátlan feladat is. Frank Miller 300-ának képregényadaptációja, amely "látnoki erejű rendezőt" csinált Zack Snyder-ből és sztárt faragott Gerard Butlerből kétségtelenül betalált a nézőknél a CGI-köntösbe bújtatott erőszak balettjeivel és szereplői kidolgozott izomzatával.
Viszont időközben eltelt hét év, és ezt az egykor cool (vagy annak tűnő) stílust azóta a televízió a Spartacusszal a csúcsra járatta. Hogy az új rész megkésett, annak viszont az az egyszerű oka, hogy nem volt hozzá alapanyag, ezért Miller a Warner kérésére (értsd: kapott egy zsíros csekket) elkészítette a Xerxész című munkáját, amit az időközben Az Acélemberrel foglalatoskodó Snyder helyett a hozzá hasonlóan szintén a reklámfilmes szakmából érkező Noam Murro vitt a vászonra. Szerencsére ez a színvonalon nem különösebben érződik.
Miközben Leonidász 300 harcosával egyenesen a végzetébe menetel, Themisztoklész próbálja meg összefogni a görögöket, hogy megállítsa az isteni Xerxészt, és hajóhadának eszelős parancsnokát, a gyönyörű Artemisziát, mielőtt végérvényesen lángba borítják az országot.
Ahogy az a történetből (valamint történelmi ismereteinkből) is kitűnik, nem a szokásos folytatást kapjuk, sokkal pontosabb a spin-off, vagy a társfilm kifejezés, mivel A birodalom hajnala eseményei jobbára párhuzamosan zajlanak az első résszel. A film (talán) egyetlen, igazán nagy hibája is ebben rejlik: külön álló alkotásként elvérzik. Így az első részt betéve ismerők olykor szemezgethetik az utalásokat, míg a laikusok alkalomadtán megkérdezhetik a mellettük ülőt egy-egy szereplő láttán, hogy "ez meg kicsoda?". Szerencsére az ezúttal íróként is közreműködő Snyder (aki ha nem szamuráj libák pornográf kalandjait festi a vászonra, és van miből dolgoznia, akkor tud is) ezúttal mellőzi a politikai ármánykodást és inkább a görögök és perzsák tengeri haddelhaddjaira fekteti a hangsúlyt, amik vannak annyira változatosra hangszerelve, hogy ne érezzük önismétlésnek egyiket se.
De persze a temérdek lassítás, a kockahasak fitogtatása és olcsó CGI-vérfröcsögés kivételével van, ami változott, mégpedig a stílus. Ez részben a történetből is fakad. Míg az első résznél a kezdetektől tisztában voltunk vele, hogy hova fut ki a sztori, itt az ismétlődő sztorielemek (például az apa-fiú szál) és az alapul használt történelmi környezet ellenére is eklektikusabb lett az egész, és ez a két főszereplőnek és a köztük meghúzódó viszonyrendszernek is köszönhető.
Themisztoklész Leonidásszal ellentétben lényegesen civilizáltabb, furfangosabb észjárású harcos, így seregéből is ő tűnik ki igazán, mindenki más csak statiszta mellette. Míg a spártai király leginkább neveltetése és szívóssága révén jutott a csúcsra, addig a görög parancsnok szemmel láthatóan az eszének. Az eddig jobbára ismeretlen Sullivan Stapleton ugyan kevésbé karizmatikus mind kinézetét, mind megjelenését tekintve Butlernél, de képes elérni, hogy a kezdetektől fogva szimpatizáljunk vele. A show-t azonban így is Eva Green viszi, aki valósággal tobzódik az ördögi Artemiszia szerepében, és a visszatérő Xerxész mellett a kezdetektől arcot is ad a gonosznak. Ritkán látunk ennyire kegyetlen és egyszerre eszes nőt a vásznon, aki amellett, hogy erős jelenléttel is bír, nem röhögöd körbe, ha harcolni látod, még egy ennyire, a földtől elrugaszkodott, elsősorban a látványra gyúró akció-fantasyben sem.
Noha Murro nem tett hozzá igazán semmit az első részhez vizuálisan - sőt, képei talán még kevésbé festőiek is, mint Snydernél - de szerencsére nem is vett el belőle semmit, így az első részhez abszolút méltó trip kerekedett belőle. Ennél nagyobb dicsőség pedig egy megkésett folytatásnak nem járhat. Talán csak a hősi halál.