Tizenöt éve már, hogy bemutatták az 500 nap nyár című filmet, amely némi friss szellemet lehelt a romantikus komédiák műfajába - no meg nagy neveket avanzsált Joseph Gordon-Levittből és Zooey Deschanel-ből. Újranéztük a filmet, hogy lássuk, a bemutatója óta veszített-e bájából.
Tom (Joseph Gordon-Levitt) hisz a nagybetűs szerelemben. Abban, hogy egyszer rálel az igazira és onnantól kezdve tényleg Ő lesz az a valaki, akiben teljesül minden romantikus prekoncepciója. Amikor megismerkedik Summerrel (Zooey Deschanel), ez beigazolódni látszik. Amikor pedig kiderül, hogy van egy együttes, amit mindketten szeretnek, akkor világossá válik számára az, hogy őket az ég is egymásnak teremtette. Az pedig szinte jelentéktelen apróság, hogy Summer maga nem hisz a szerelemben és már kezdettől kijelenti, ő semmi komolyat nem szeretne, neki tökéletesen megfelel a barátság azokkal a bizonyos extrákkal.
Az 500 nap nyár ebből az alapszituációból még bőven elindulhatna egy olyan pályán, ami végül behódol a hagyományoknak, például: Summer végül ugyanúgy halálosan beleszerelmesedik Tomba, mint ahogyan ő belé és sutba vágja az összes addigi alapelvét az emberi kapcsolatokról. Ehelyett Marc Webb filmje inkább egy anti-romantikus romantikus filmként pozícionálva magát a Woody Allen-i úton halad, hogy a párkapcsolatokról beszéljen. És amikor Woody Allen-t említem, akkor leginkább az Annie Hallra gondolok, amely egyértelmű inspiráció volt az alkotók számára - mind stilisztikai, mind pedig karakterábrázolási megoldásokban.
Michael H. Weber és Scot Neustadter forgatókönyve trükkös, abból a szempontból, hogy első látásra nem hagy kétséget afelől, hogy ki is itt a főhős. Tom az, akinek ösztönszerűen szurkolunk, hiszen 1) az ő perspektívája érvényesül, 2) egy romantikus ideákat képviselő srácot mindig könnyen a szívünkbe zárunk, főleg egy olyan karakterrel ellenben, aki összetöri főszereplőnk szívét. És igen, bár a főhős itt valóban Tom, de pozíciója semmiképp nem nevezhető egyszerűnek és könnyen leírhatónak. Summer iránti rajongása őszinte és lelkes, ha kell, akkor pedig ódivatúnak is mondható eszközökkel fitogtatja férfiasságát és azt, hogy defenzív tud lenni (részegen bepancsol egy Summerre pályázó ficsúrnak). Tom az a karakter, aki bármelyik másik romantikus filmben megkapná Summer-t, mert egyszerűen így működik egy fantáziavilág és bármelyik másik romantikus filmben Summer szépen belátná, hogy nem lehet más élete szerelme, mint az, aki ennyire teper érte és bociszemekkel bámul rá minden adandó alkalommal. Milyen érdekes, hogy az alkotók elmondása alapján többen teljesen félreértelmezték a film mondandóját és Summert tették meg egyfajta önző, szívtipró kurvának, akinek nem szabadott volna összetörnie Tom szívét. Ez valahol a film érdeme is, mert tökéletesen rávilágít arra, hogy ezek a romantikus képzelgések mennyire valósak tudnak lenni az emberek számára. Egyben szomorú, mert sok ember nem tud olvasni a sorok között.
Mert igen, az 500 nap nyár olyannyira dominánssá teszi Tom perspektíváját, hogy nézőként szépen belefeledkezhetünk abba is, hogy mindeközben Summerről csak nagyvonalakban tudunk meg bármit is. Nem ismerjük meg a baráti körét, csak azt tudjuk, hogy hol dolgozott eddig, nagyjából miket szeret és hogy régen szerette levágni a saját haját. Minden, ami rávetül csakis és kizárólag a Tom és a mi prekoncepciónk része. És ebben rejlik részben Webb filmjének zsenije. A film közben kicsit mi is Tomok vagyunk, mi is bedőlünk annak az illúziónak, hogy a szerelem egy ilyen egyszerű kis valami, ami nem lehet más, csak egyfajta: nagy és mindent elsöprő. Holott dehogy. Jobban megnézve a filmet arra is rájövünk, hogy bár Tomok vagyunk mindannyian, ez nem feltétlen hízelgő - hiszen közben elfelejtjük azt, hogy Summer sosem árult zsákbamacskát, a szívfájdalom előre látható volt, a szerelmünk tárgyát képező lányról pedig igazából nem tudunk semmit néhány felszínes dolgon kívül. És mivel Tom nem figyel rá és nem ismeri meg őt eléggé, úgy a film sem teszi ezt. És mi sem nagyon, mert nincs mire.
Ahogyan az Annie Hall-ban, úgy itt is be vagyunk zárva a főhős fejébe és a főszereplő női karakter a háttérben virágzik ki, a sorok között bújik meg. Ahogyan maga Annie Hall, úgy Summer is szépen lassan átalakul, formálódik, míg a főszereplőink (Tom és Alvy Singer) szépen egy helyben topognak és ha tanulnak is, nehezen tudnak továbblépni. Mindeközben Annie szépen kivirágoztatja énekesnői karrierjét, elvégez egy iskolát, boldogul a nagyvilágban, él, ahogyan Summer pedig csak megismeri a szerelmet, csak rácáfol valaki arra az alaptézisére, hogy a szerelem nem létezik. Épp csak, bár meglehet Alvy és Tom is fontos állomása volt életükben, fejlődésükben, nem a végső állomás. Nem a végpont. A férfiak csak állnak széttárt kézzel, bambán nézve, hogy mégis mit tettek rosszul, mi ment félre és miért ment félre. Az élet, az. Röviden.
Ahogyan már említettem, stilisztikailag is hajaz Allen filmjére: itt is kulcsfontosságú eszközként jelenik meg az osztott képmező (egy sokadjára is szívszorító, kijózanító jelenetben, mely az elvárásokat ütközteti a valósággal), valamint az, hogy a röghöz kötött valóságot néha Webb is felrúgja néhány fantáziajelenettel. Ez utóbbira az egyik legtökéletesebb példa a grandiózus, musicalbe illő össznépi, utcai táncjelenet, amely Tom sikerélményét (végre megtörtént az áttörés és lefeküdt vele Summer) hivatott illusztrálni. És ahogyan az Annie Hall-nál, úgy itt is szerves részét képezi a főszereplő karakterisztikájának, belső tulajdonságának - mert míg Alvy már a film elején leszögezi, hogy néha nehezen különbözteti meg a valóságot a fantáziától, addig Tomnál ez a teljes rózsaszín köd effektus az, ami életbe lép. Webb filmje ezen felül több elemében is sikerül játékosnak maradnia, amely a humorában, a zenéjében, vagy akár a narrátor személyében is lecsapódik. Utóbbi például remekül játszik rá hősének idealizmusára és csőlátására, egyszerre válva ironikussá és teljesen őszintévé.
A befejezés persze - hiába a nagy gyomros az utolsó harmadban - nem mentes attól, hogy felvázoljon egy potenciálisan pozitív jövőképet hősünk számára. Tom ismét találkozik egy lánnyal (akit éppen nem Summernek, hanem Autumnnak hívnak), ami vagy oda vezet, hogy ismételten beleringatja magát egy jól kitalálta fantáziába, vagy pedig tapasztalattal a háta mögött, talán olvasni tud majd a jelekben és tisztában lesz azzal, hogy hányadán áll. Legyen szó akár sorsról, akár véletlenszerűségről, igaz szerelemről, vagy plátóiról, múló érzelmekről. Akárhogy is, a befejezés némileg rímel az Annie Hall nagy konzekvenciájára, mely szerint kellenek nekünk azok a bizonyos tojások. Ha sültbolondok vagyunk tőle, ha nem.
Az 500 nap nyár végül a bemutatóját követően nagy siker lett. Köszönhető ez annak, hogy alapszituácójával (akármelyik végéről fogjuk meg azt), sokan tudtak és tudnak ma is azonosulni (én magam is egy olyan életszakaszomban láttam a filmet, amikor eléggé hasonlítottam Tomra és az én életemben is volt egy Summer), de köszönhető annak is, hogy a főszereplőket alakító színészek irtó jópofák, viccesek és emlékezetesek együtt. Deschanel a hatalmas, kék szemeivel, szeleburdiságával és rejtett, néha feltörő melankóliájával és sebzettségével tökéletes, Gordon-Levitt pedig a maga vakbuzgó, szerelmes kifejezésével és kisfiús bájával hódít. A rendezőtől később jó lett volna még több ilyen kisebb produkciót látni, de végül Andrew Garfieldot állt be rendezni Pókemberként két filmen át (ott is valamennyire azért kamatoztatta a kis indie-szellemiséget), míg a forgatókönyvírók megmaradtak többnyire ezen a vonalon (Az élet habzsolva jó; A katasztrófaművész).