Tíz éve mutatták be Magyarországon Wes Anderson egyik, ha nem a legismertebb filmjét.
Wes Anderson nagy valószínűséggel sose fog mély lélektani drámákat készíteni, ahogy agyeldobós popcornfilmeket sem. Igazi szerzői filmes ő, a szó legnemesebb értelmében, ennél fogva stílusa még úgy is csak egy bizonyos rétegnek jön be, hogy hívó szavára a színészvilág (és nem sztár) színe-java hadrendbe áll, és bolondozik (és nem ripacskodik) egy jóízűt. Bevallom, sokáig én is hadilábon álltam sajátos filmes elbeszélésmódjával, és igazán 2012-es filmje, a Holdfény királyság szerettette meg velem.
A gyermekies hangvétel ellenére hősei rendre valamilyen traumával vagy komplexussal küzdenek, ugyanakkor munkásságának összekötő eleme, hogy szereplői két külön generációt képviselnek, a magukkal cipelt problémákra pedig a saját koruknak megfelelő választ próbálnak adni. Az ehhez hasonlatos Wes Anderson-i védjegyek, a rá jellemző "olcsó" vizualitás most sem hiányzik, sőt, lényegében az újdonság varázsának a nyomát sem leljük, de a stílusa most lett igazán a csúcsra járatva.
Már a háromszoros (!!) keretes szerkezet indokolttá teszi a rendező sajátos elbeszélésmódját. A történet a képzeletbeli Zubrowka Köztársaságban játszódik, ami nagyon szépen magán viseli Közép- és Kelet-Európa stílusjegyeit, látványban éppúgy, mint karaktereiben. A Grand Budapest Hotel portása, a gerontofil hajlamokkal megáldott Gustav H. (Ralph Fiennes) és hű londinere, Zéró (Tony Revolori) belekeverednek egy gyilkossági és ebből kifolyólag örökösödési ügybe, aminek középpontjában egy festmény áll. Közben pedig a háború is közeleg.
Andersonnak amerikai létére sikerült összehozni egy olyan filmet, ami annyira görbe tükröt volt képes állítani az európai ember - a film címéhez méltóan különösen a magyar - elé, hogy az abszolút ijesztő lehet… ne, ha nem szórakoznánk közben ennyire jól. Gustav H. figurája például simán elmehetne akármelyik Mikszáth-regény főhősének is. Az idős hölgy vendégeket önös érdekből kielégítő portás, a civilizáltság és kifinomultság látszatát igyekszik fenntartani egy olyan korban, amikor ez éppen kiveszni látszik. Ebben pedig óriási szerepe van Fiennes-nak. Nagy szerencse, hogy Johnny Depp helyett a már tiszteletbeli magyarnak (Az angol beteg, A napfény íze) is nyilvánítható brit színészlegendát sikerült megnyerni a szerepre. Míg előbbi nagy valószínűséggel rutinból hozta volna szokásos manírjait, addig Fiennes kifinomult angolságával teszi szerethetővé a karaktert.
Párosuk a kezdő Tony Revolorival is jól működik, igaz utóbbi szinte ugyanolyan arccal játssza végig a filmet (ami Andersonnál nem feltétlenül hiba), de a csak másodpercekre beköszönő többi színészre sincs okunk panaszkodni, mint például az Anderson állandó színészeinek minősülő Bill Murray-Jason Schwartzman-Owen Wilson trió, emellett említést érdemel még a rendező korábbi filmjeiből szintén ismert Jeff Goldblum, Adrien Brody vagy Willem Dafoe is.
A színészek mellett szerencsére a történet is végig izgalmasan abszurd (még ha kiszámítható is), ugyanis a Holdfény Királyság coming of age története után Anderson a heist mozikat forgatja ki a világukból, és formálja a saját képére. Mindemellett a már sokszor hangoztatott vizualitás mellett tökéletesen megidézi a korhangulatot úgyis, hogy még az alternatív nácik jele is képes aranyos lenni vagy a már lepukkant hotelban ráismerhetünk a számunkra oly kedves szocreál környezetre, ami jól párosul a Wes Anderson-i "olcsósággal".
A film kevés hibájának csak az olykor ismétlődő, elnyújtott poénokat, valamint a hányaveti befejezést tudnám említeni, esetleg az alkalomadtán meglepő fekete humort, leszakadó testrészekkel. Azonban ezek éppúgy szükséges velejárói rendezője stílusának, mint egy jó nevű szállodának egy mindenre kész portás.