A Megtorló már több ízben feldolgozásra került: egyszer még 1989-ben Dolph Lundgren főszereplésével (magyar keresztségben: A Büntető), 2004-ben Thomas Jane-nel, 2008-ban Ray Stevensonnal, majd pedig egy újabb iterációját mutatták be a Daredevil-sorozatban Jon Bernthal megformálásában. Mindegyik Megtorló picit más fénytörésben került bemutatásra - most a huszadik évfordulóját ünneplő 2004-es verziót vizsgáltuk meg újra.
Történetünk egy rajtaütéssel kezdődik, mely egyben Frank Castle beépített ügynök utolsó nagy küldetése. Egy fegyverügylet kellős közepébe csöppenünk, mely során Howard Saint (John Travolta) nagypályás gengszter egyik fia meghal. Felesége (Laura Harring) hatására úgy dönt, hogy - miután kinyomozta merre találja -, megöleti nem csak Frank Castle-t, de annak egész családját is. Az akciót sikeresen végrehajtják, egyedül Castle éli túl a támadást, hogy aztán kis rehabilitációt követően ő is bosszút forraljon ki Saint és bandája ellen.
2004-et írunk: ez az az év, melyben bemutatásra került nem csak a Pókember 2, de a Hellboy is, úgyhogy könnyen mondhatjuk azt, hogy a képregényfilmek ténylegesen kezdtek feltörni és népszerűségnek örvendeni - utóbbi címet és A Megtorlót nézve pedig azt is megfigyelhetjük, hogy olykor törekedtek arra, hogy picit eltávolodjanak a klasszikus, jól bevált és gerinces szuperhősöktől is. Ahogyan Hellboy sem volt egy klasszikus értelemben vett hőstípus, úgy Frank Castle ettől a skatulyától még távolabb áll. Ő az a karakter, aki nem bánik kesztyűs kézzel az ellenféllel és ő az, aki az önbíráskodás színtiszta ideájában örömüket lelő képregényolvasók/nézők nedves álmait váltja valóra. Lényegében egy Paul Kersey (Bosszúvágy) képregényes kivitelben.
Jonathan Hensleigh filmje ezen a képen némileg árnyal valamelyest. Ha megnézzük a karaktert magát, az ő metodikáját, mely a nagybetűs bosszúhoz (bocsánat: megtorláshoz) vezet, valamelyest aláássa annak alapvető szadizmusát. Az egyik jelenetben például csak elhiteti a fogvatartottjával, hogy kíméletlen kínzásnak veti alá (egy jégkrém, egy szelet hús és egy pörkölő segítségével - valahol zseniális egyébként) a nagyfőnököt pedig egészen körülményes úton-módon lehetetleníti el és fosztja meg mindentől, ami számára fontos. Tűzcsapokkal, lesifotókkal és befizetetlen számlákkal, ezzel kihasználva Saint feleségét érintő birtoklási vágyát és féltékenységre való hajlamát. Ez a kiérlelt és türelmes megtorlás némileg furcsának hathat, egyes jelenetek akár arra is engedhetnek következtetni, hogy Castle túlságosan is kíméletes, de belegondolva, kíméletlenségben még így is szépen jeleskedik. Csak éppen kevésbé bulldózer-típus, mint Lexi Alexander filmjében Ray Stevenson.
Egyértelműen egy old-school módon előadott bosszútörténetet láthatunk, amely jobban rímel a hetvenes évek filmjeire, mint a kétezres évek eleji filmek szellemiségére. Az akciójelenetek üdítően letisztultak és brutálisak, a családon való rajtaütés például egyértelműen a film egyik legerősebb jelenete (mind feszültségkeltésben, mind pedig érzelmileg). Ezen kívül ott volt a törekvés, hogy választékos akciókban bővelkedjen ez a bő két óra: egy nagydarab, kolosszus-módra közlekedő orosz fogdmeggel való harc elsöprő, falat rengető bunyója mentes minden mellébeszéléstől (és rendkívül szórakoztató), de egy, Rodriguez Zenészét idéző bérgyilkos is felüti a fejét, aki elénekel hősünknek egy dalt, mielőtt megpróbálná megölni. Ez a jelenet több év után is furcsa és picit kilóg a nagy egészből, de még védhető és tolerálható. A nagy finálé pedig a maga gyorsaságával, régi vágású fegyverharcával megint csak a kézműves, karcosabb vonalat képviseli (kivéve a teljesen nonszensznek ható, Megtorló-szimbólum robbantott autókból való kirajzolódását).
A morózus történetet Hensleigh igyekszik olyan elemekkel feldúsítani és higítani, mint Castle szomszédjai: egy abuzív kapcsolatból kitörni vágyó lány, egy piercingekkel teleaggatott, önértékelési zavarokkal küzdő srác és egy főzési hóborttal rendelkező teltebb fiú (aki olasz zenei klasszikusokat bömböltet a konyhai munkálatok közben). A lány (akit nem más, mint Rebecca Romijn-Stamos alakít) karaktere picit sekélyesebb és túlságosan alárendelt Castle-nek ahhoz, hogy igazán kiemelkedjen, de Romijn-Stamos játéka így is képes életet lehelni belé - még ha szomorkásat is. A másik kettő is szerencsére annyiban túlmutat az átlag comic relief karaktereken, hogy kellő empátiával viseltetik irányukba a forgatókönyv. Elhiteti velünk, hogy bár két kis balfékkel van dolgunk, de egymás iránti kötődésükkel valamilyen belső, régről jött traumát vagy fájdalmat próbálnak gyógyítani. Ezt sugallja a film egyik végső üzenete is, mely szerint a jó emlékek életmentők tudnak lenni. Castle-ön persze nem tudni, ez mennyit segít, de látszólag elfogadja és egyetért. Ezért is lehet az, hogy a film utolsó jelenetében ahelyett, hogy saját kezűleg véget vetne az életének, inkább megy és terve szerint megöl, megkínoz és megbüntet minden rosszéletű embert.
Amit problematikusnak érzek a filmben az az, hogy mintha nem mindig találná a biztos helyét. A drámai pillanatok működnek, a főhős tragédiája átélhető, viszont ezeket a pillanatokat meg-megszakítja mindig valamilyen bolondosabb furcsasággal (lásd a gitáros jelenet), vagy pedig disszonáns zenei aláfestéssel. Ez utóbbival sokszor mintha jobban szerették volna rímeltetni a többi szuperhősfilmhez, jóval dramatizáltabb és melodramatikus színezetet ad az egésznek. A film ledobja magáról - ahelyett, hogy igazán hozzáadna, inkább elvesz tőle valamit.
A színészek egyébként jók: Thomas Jane kiváltképp jól hozza Franket, az ő megformálásában rendkívüli hitelességgel tud megjelenni a szerető apa és férj, majd pedig később a megtört férfi és a kíméletlen, rezzenéstelen arcú gyilkológép. Ellenfele, John Travolta a rutint hozza: hol karikatúraszerűen őrjöng, hol pedig higgadtnak tűnő fájdalommal gyászol. A feleségét alakító Laura Herring szerepe ennél kisebb és jelentéktelenebb, még ha papírforma szerint kulcsfontosságú is a jelenléte.
A film nem aratott túl nagy szakmai sikert, ahogyan a nézőközönséget is megosztotta - bár egyértelműen kialakult a rajongótábora. Abban az élesebb kritikát megfogalmazók is egyetértettek, hogy Thomas Jane jó volt a szerepben, szívesen láttuk volna őt viszont, ez azonban egy rövidfilmen kívül nem történt meg (Dirty Laundry a címe, YouTube-on fellelhető). Hibái ellenére azonban úgy érzem, érdemes látni - akár a mai képregényfilmek fényében, akár úgy, mint egy old school akciófilm. Van, mit adnia és van miért szeretni. Még ha sok tekintetben tényleg nem úgy működik, ahogyan szerették volna, hogy működjön.