A cikket a film 10. évfordulója kapcsán frissítettük fel.
Gyerekkorom óta odáig vagyok a vámpírok ridegen elegáns, elfojtott szexualitásokkal teli világáért, elsősorban Drakuláért és nem kell ahhoz terapeutának se lennem, hogy tudjam, ez a fixáció a Batman rajongásomból eredeztethető. Ezek az örök életre kárhoztatott lények temérdek filmes feldolgozást megértek már Lugosi Béla és Christopher Lee legendás grófjaitól kezdve Anne Rice a halhatatlanság kényszerű gyötrelmeitől szenvedő vérszívóin keresztül a gyerektestbe zárt ösztönlényekig, nem is beszélve ezek humorosabb megközelítéséről, mint például az éjszaka gyermekeinek első bálozásáról, vagy kertvárosi vadászatáról. Pont ezért sajnálatos, hogy Drakula, aki a vámpírság abszolút megtestesítője ilyen vérszegény feldolgozást kapott 2014-ben.
A film már rögtön az alapoknál dob egy csukafejes pofára esést, amiből a játékidő alatt nem is nagyon tud felkelni. Drakulát ugyanis végig megpróbálja tragikus hősnek beállítani, aki a nagyobb jó érdekében húzott karóba embereket és igyekszik megmenteni a népét, elsősorban a feleségét és a fiát, ezzel pedig egyfajta szimpátiát igyekszik teremteni a nézőben. Csakhogy Bram Stoker Drakulája legfeljebb a saját szemszögéből mártír, valójában egy őrjöngő őrült, aki képtelen megtagadni saját bestiális természetét és ezért mindenkit feláldoz a saját céljai érdekében - ennek legékesebb példája Francis Ford Coppola feldolgozása. Mégis a figura a majd egy évszázad alatt a közönség abszolút szeretetét vívta ki, már amennyiben tisztelettel nyúltak a karakterhez.
Az elsőfilmes Gary Shore viszont látványos kudarcot vallott. Nyilván Az ismeretlen Drakula a jól ismert történetet és a vámpírmítosz elemeit csak kiindulási alapnak használja, de azt a legkisebb élettel sem tudja megtölteni. Ehelyett belehelyezi egy vérrel és brutalitással spóroló - ami a horror Pantheon egyik leghíresebb karakterének természetes velejárója kellene, hogy legyen - szuperhős mozik eredettörténetét használó koncepcióba, amiben a hős szépen sorjában megbarátkozik újdonsült képességeivel. Ez pedig nem véletlen, hiszen a Universal (a Marvel mintájára) Drakula mellett olyan legendás szörnyeit, mint a Farkasember vagy Frankeinstein szörnye igyekezett a különálló filmek után egy filmbe boronálni, ami végül - mint tudjuk - nem jött össze a stúdiónak.
De ez az egyre elcsépeltebb univerzumépítés még akár működhetett is volna, ha a karakterek nem papírvékonyak, a logikai bukfencekkel tarkított történethez hasonlóan. A bánatos szemű Luke Evans ebben a félreértelmezett szerepben kárhozik el, és nem marad meg bennünk más, mint a sokszor mutatott csupasz felsőteste (a jellegtelen ellenlábast alakító Dominic Coopernek még ennyi sem jutott), de legalább a Westerosból importált Charles Dance most is vérfagyasztó abban a pár percben, amire még a sminkesek is rátesznek egy lapáttal. A többi színész - még Drakula tetteinek mozgatórugójának számító családja is - pedig a Borgo-szoros Amatőr Színjátszó Csoport szintjén rekedt, a lelketlen CGI pedig csak nagy ritkán tudja leplezni az akciók ürességét.
Így válik Bram Stoker vérben bővelkedő vámpír nemese egy vérszegény filmbestiává, amelyben csak alkalomadtán sejlik fel a fény és kárhozik el a hollywoodi feldolgozáshullám tengerében. Pedig a Universal által tervezett "horror-Bosszúállók" legismertebb tagja többet érdemelt volna.