Tizenöt éve mutatták be Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című filmjét. Azt a filmjét, amivel némileg irányt váltott a rendezői pályamű. Abból a szempontból mindenképp, hogy az addigi teljesen fiktív Tarantinó-i univerzumot néhány történet erejéig lecserélte egy még mindig fiktív, de alapvetően történelmi alapokon nyugvó, a történelemkönyvek hasábjaira intenzíven reflektáló alternatív valóságra.
Egészen eddig a pontig Tarantino munkásságában csak érintőlegesen találkozhattunk a történelemmel, pusztán egy másik célt szolgáló nagymonológok kontextusában. Úgy, mint a Tiszta románc méltán elhíresült "Szicíliai monológ" jelenetében, vagy éppen a Ponyvaregény azon szcénájában, amikor Koontz kapitány meséli el, milyen utat járt be az a bizonyos aranyóra (megjárta Vietnamot, de az I. világháborút is). Túl azon, hogy egyik monológban Christopher Walken a döbbent hallgatóság, míg a másikban az előadó szerepét tölti be, valahogy kitűnik az, hogy Tarantinót vonzza a történelem. Vagy legalábbis: mintha csak azt jelezné, hogy a történelemben betöltött szerepe az embernek megannyi érdekes, izgalmas történetet hordozhat magában - legyen az teljesen valós, vagy csak valóság és filmek által inspirált. Legyen szó akár aranyóráról, vagy akár arról, hogy valakinek a mozija éppen helyet ad az egész náci pártot megmozgató filmvetítésnek. Fikció vagy sem, az alap valósága adott, innentől kezdve leginkább pedig arról beszélhetünk, hogy akár még így is történhetett volna. Ha éppen akkor és ott olyan Tarantinó-i figurák mozognak, mint amilyet a forgatókönyvíró megálmodott.
A Becstelen brigantyk (melynek helyesírás-ügyileg helytelen címe még a rendező egy régi videótékás élményéből fakad) a második világháború idejére kalauzol bennünket, ahol megismerhetjük Shosannát (Melanie Laurent), akinek a nácik az egész családját megölik a film nyitójelenetében. Shosanna - már amennyire megtudjuk - nem feltétlen annak szentelné az életét, hogy bosszút álljon a németeken, inkább meghúzza magát néhány évvel később egy filmszínházban, ahol álnéven tengeti napjait és hódol a filmek iránti szeretetének. Ettől függetlenül a düh forr benne, ha lappangva is. Az, hogy végül esélyt lát a revansra, pusztán annak köszönhető, hogy a háborús hős Fredrick Zoller (Daniel Brühl) megpillantja őt és első látásra beleszeret. Ettől kezdve egyik eseménysor és döntés követi a másikat. A film egy másik, párhuzamos (de valamivel vékonyabb) történetszála a címben foglalt Brigantykat követi nyomon, egy zsidó katonákból álló bandát, akik arra specializálódtak, hogy nácikat ejtenek foglyul és skalpolnak meg. Amikor pedig kiderül az amerikaiak számára, hogy egy filmvetítés alkalmából jelen lesz az egész náci hadtest (minden fontos feljebbvalójával együtt), akkor egyik eseménysor és döntés követi a másikat. A helyzet adott, a bosszúállás, a háború lezárásának kecsegtető ígérete lebeg az orruk előtt. Mindeközben pedig ott van a háttérben Hans Landa (Christoph Waltz), aki mindenen és mindenkin átlát és aki próbálja a saját malmára hajtani a vizet.
A már említett "akár így is történhetett volna" a film egyik fő katalizátora, a másik pedig az az elbeszélésmód, amely egyszerre bővelkedik humorban és a karaktereket illető nagyfokú hitelességben. Tarantino egyik legnagyobb történetmesélői erénye ez: hitelesen papírra és vászonra vinni karaktereket, akik olykor képtelennek ható, sokszor abszurd hatást keltő szituációkba keverednek. Elkerülve azt, hogy egyes jelenetek pusztán a maguk önző örömükre szórakoztassák a befogadót.
Ha a Becstelen brigantyk fő hangvételéről beszélünk, akkor érdemes megtekinteni az első két jelenetet, melyek megalapozzák azt. Ezzel együtt pedig a téteket és a filmbeli valóságot is szépen felvázolják (amit később egyre csak gazdagít). A nyitójelenet feszültségéről már több ízben zengtek ódákat tizenöt éve a bemutatókor is, nem véletlen: csendekkel, apró, de jelentőségteljes mozzanatokkal (a pipa, a tej), jól időzített közelikkel és nagytotálokkal szegélyezi azt a húsz percet, melyben Hans Landa tudatosan felépített metodikával faggatja ki a farmert. Az erőviszonyok szépen, pillanatok alatt megfordulnak és felborulnak, a beszélgetés tétjét pedig a kamera mozgása (amint szépen lemozdulunk az alagsorba és megpillantjuk a félelemtől remegő zsidó családot), a párbeszédek teszik egyre élesebbé és átélhetőbbé. Úgy rója le tiszteletét Sergio Leone előtt a rendező, hogy közben ismét megteremti a saját maga rendezői valóságát és arculatát. A következő jelenet pedig már a film egy másik, ugyanazon skála távolabb eső, harsányabb pontját hivatott bemutatni. Itt már Aldo Raine-t (Brad Pitt) látjuk, amint viccesen eltúlzott, vidékies akcentussal okítja bakáit arra, hogy mindenkitől szeretné majd behajtani a náci skalpokat. Míg az első jelenet a dráma, a személyes tétek ólomsúlyú jelenete, a következő már a nézői igazságérzetre, a nácik által elkövetett történelmi bűnökért járó elégtétel iránti vágyakozásra erősít rá. Hogy aztán az utolsó jelenetekben a kettőt egy nagy olvasztótégelyben (azaz: egy lángokban álló filmszínházban) összeolvassza. Mindennel és mindenkivel együtt. Költőisége valahol abszolút tagadhatatlan. Tarantino egyszerre kívánja azt, hogy teljes valónkban, őszintén élvezzük, amint szépen újraírva a történelmet nácikat skalpoltat és gyilkol halomra, valamint, hogy érezzük azt, hogy minden ilyen önelégült, vidám és kielégítő mészárszékre jut egy-egy olyan személyes veszteség és történet, mint Shosannáé.
Tarantino a film további cselekményében is váltogatja a stílust és a hangvételt, legalább olyan bőszen, mint ahogyan Landa a nyelveket. De jól is áll neki, nincsen disszonancia, egymás mellett simán megfér a slapstick comedy (amint Landa olaszból leckézteti a Brigantykat) és tragikus, költői ábrázolású haláljelenet vérrózsákkal (Shoshanna és Zoller utolsó jelenete). Vígan keveredik benne a küldetésfilmek ikonográfiája az olyan filmek stílusjegyeivel, mint a Cinema Paradiso, illetve az az által inspirált darabok.
Eszképista szórakozásnak minősül a Brigantyk, az eszképizmust pedig okosan tematizálja és fontos alkotóelemként is használja a filmben. A mozihoz írott szerelmeslevélként is működik és határozott állítása az, hogy a mozi bizony életmentő is lehet. Igen, működik a propaganda egyik leghatékonyabb eszközeként, de ugyanúgy fegyver lehet a másik oldal kezében, amely változtathat a történelem sodrásán. Nyilván Tarantino filmbeli példája sarkos, de a lényegen mit sem változtat: a nagyvászon ereje, a mozgókép szava szent és sérthetetlen. Beszéljünk abbéli minőségben, hogy már a vászonra van vetítve, vagy éppen egy a vászon mögött felhalmozott, rendkívül gyúlékony filmszalag-gyűjteményről.
Tizenöt év múltán is egy többszörösen hatékony, katartikus és végtelenül szórakoztató filmről beszélhetünk. Nem nevezhető szigorúan véve akciófilmnek, de dramaturgiájában, feszültségkeltésében és dinamikájában abszolút jelen van a műfaj (ami van akció, az gyors lefolyású és gondosan megkoreografált/felvezetett). A színészek közül Waltz még most is viszi a prímet: hol ijesztően szuggesztív, hol parádésan vicces, hol pedig egy sértett kisfiúként van jelen. Kevés ennyire sokoldalú, kiismerhetetlen és izgalmas gonosztevővel találkozhatunk, aki minden egyes megjelenésével egyre csak gazdagítja a már a nyitányban egészen gazdagnak tűnő karakterisztikát. Anélkül, hogy sok lenne a jóból. Mellette remek Melanie Laurent is, aki némileg a háttérben húzódik meg és ott rajzolódik ki karakteríve és története (tetszik, hogy a Brigantykkal például egy közös jelenete sincsen, holott ugyanazon a helyszínen ugyanazon a terven dolgoznak csak más eszközökkel). Brad Pitt a bohókás, elnagyolt karakterével egyik legfőbb humorforrása a filmnek (Waltz-cal való közös jelenetei főként) és bár Eli Roth színészi tehetsége csekély, hozzá köthető a film egyik legemlékezetesebb jelenete (a Medve Zsidó első megjelenése és náci-ütlegelése).
Tarantino ezt követően még párszor átírta a történelmet. Legyen szó akár a fekete rabszolgatartás viszontagságos és szégyenteljes korszakáról (Django elszabadul), az amerikai polgárháború általi megosztottságról (Aljas nyolcas), vagy éppen a hatvanas évek változókorban lévő Hollywoodjáról (Volt egyszer...egy Hollywood). Sikeres, izgalmas próbálkozások mind, melyek egyszerre vágybeteljesítő merengések és sajátos zsánergyakorlatok.