A cikket a film 10. évfordulója kapcsán frissítettük fel.
Azokat, amikor egy régi kedvence egy óriási performansszal az eszükbe juttatja, hogy "Halló! Én is itt vagyok ám!", ezáltal is igazolva az amerikai álom egyik szeletét, hogy akármikor visszajuthatsz a csúcsra, ha kitartóan hiszel benne és küzdesz érte. Viszont nem szereti, amikor görbe tükröt állítanak elé, ami emlékezteti hazug, álságos, a szórakoztatásnak mindent alárendelő, pénzéhes mivoltára, amibe karrierek, és ezáltal emberi sorsok törhetnek bele. A Birdman viszont ezért (is) működőképes, hovatovább zseniális alkotás, hogy ezt a kettőt egy tökéletes karakteren keresztül tálalja egy bennfentes közegről… és még nagyon sokmindenről egyszerre.
Ugyanis a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) egy hihetetlenül sokrétű film korunk szórakoztatóiparáról, aminek minden rétegét képtelenség elsőre felfedezni, mégsem fekszi meg a gyomrot, hiszen "fészkéhez" méltóan nem felejt el szórakoztatni. Első sorban szól az egyénről, a művészről, mint megöregedett emberről, aki egy színházi előadás tető alá hozásával igyekszik önigazolást nyerni, mint komolyan vehető színész, ezek az ambíciók azonban szép lassan maguk alá temetik és az őrületbe kergetik. És ezzel együtt a színészet álszentségéről: amikor már nem egyértelműen szétválasztható, hogy hol kezdődik a szakmaiság, a művészi kiteljesedés, hol pedig az ember.
Mindemellett főszereplőjén - pontosabban annak múltján - keresztül szól az egész, mára már teljesen elüzletiesedett szegmensről magáról. A showbiznisz kíméletlen emlékezetéről, miszerint lehetsz te akármekkora tehetség, csak akkor emlékeznek rád, ha eljátszottál egy ikont, amit a szakma szépen egy termékké silányított, amit akármennyire próbálsz elfelejteni, minden veled való közös szelfi, minden ismeretlennek adott autogramm, minden a médiából feléd áradó hírmorzsa emlékeztet téged arra a zsánerre, amit annyira megvetsz, és ami jelenleg is a legkifizetődőbb a filmszakmában. Emellett pedig arról a tébolyról, hogy színészileg mennyire meg kell szűnnöd önmagad lenni, csakhogy a szakma komolyan vehessen.
És emellett beszél rólunk, kritikusokról is: hogy mennyire nem vagyunk tisztában a hatalmunkkal, az erővel, amit a szavak ereje biztosít a számunkra. Amivel a közönséget befolyásolhatjuk éppúgy, mint színészi sorsokat azzal, hogy egyszerű jelzőkkel illetünk alakításokat, alkotói megoldásokat és sárba döngölve megalázunk mindenkit, csakhogy - az aktorokhoz hasonlóan - önigazolást nyerjünk önnön fontosságunkról. Ezzel pedig, mint kritikus a kört be is zártam.
Ez a pár téma, amivel a film foglalkozik egyenként is rendkívül komplexek, nemhogy együtt. Szerencsére azonban Alejandro González Iñárritu (Bábel, Korcs szerelmek) filmje nem is elégszik meg egyszerű válaszokkal, vagy megoldásokkal. Utóbbira ott van példaként Emmanuel Lubezki operatőr munkája, aki a rendezővel együtt elérte, hogy a kedvenc egysnittes jeleneted és filmed közé nyugodt szívvel tegyél ki egyenlőség jelet, előbbire pedig a kiválóbbnál kiválóbb színészek remekül megírt karakterei. Emma Stone most is egyszerre elbűvölő és fura, Edward Norton - aki utoljára talán a Harcosok klubjában volt ennyire jó - zseniálisan mutatja be és állítja pellengérre a method acting módszerét.
És persze ott szárnyal mindenki feje felett magasan az ex-Batman, akinek nemcsak a castingja, hanem alakítása is többszörösen aláhúzza a film mondandóját. Michael Keaton képét egyszerű lenne a filmes lexikonokban odatenni a zseniális comeback címke mellé. Riggan Thompson figurája segít abban, hogy a rendező összetett véleményformálását a szakmájáról nemcsak megértsük, hanem át is élhessük és érezzük, ebben pedig hibátlan útitársunk Keaton színészi zsenialitása, aki 2014-ben végre megkapta azt a rivaldafényt és elismerést, ami mindig is kijárt volna neki.