Most, hogy e hónapban napvilágot lát a régóta várt és régóta tervezett második rész, időszerűnek láttuk azt, hogy újranézzük az első filmet. A 2007-es Bűbáj nemcsak azért számít izgalmasnak és érdekesnek, mert egy eredeti ötlet alapján készült műről beszélünk, hanem azért is, mert jó adag szellemességgel nyúlt a hőn szeretett alapokhoz.
Lássuk hát, hogy most, 2022-ben, a Disney hatalmas térhódításának idején miként hat Kevin Lima (Tarzan, 102 kiskutya) filmje.
- És ez a gyönyörű hölgy, Giselle. Életem szerelme. Szívem minden vágya.
- Nahát.
- Valami baj van?
- Nem, csak ahogy mondta. Olyan határozottan. Egy csepp irónia nélkül. Ez nagyon... romantikus.
A hangsúly az utolsó előtti mondaton van: "Egy csepp irónia nélkül.". Habár vita tárgyát képezheti, hogy maga a film néminemű iróniát tartalmaz magában, de nem ez a fő csapásvonal, az alkotóknak nem az volt a célja, hogy ironikusan/cinikusan karikírozzák ki a Disney klasszikus rajzfilmjeinek varázsos világát. Hanem az, hogy azt a fajta őszinteséget, azt a fajta kendőzetlen romantikus szemléletet átültessék a valóságba és picit eljátszanak azzal, hogy ott hogyan csapódna le mindez.
A történet már alapjaiban ígéretesnek hangzik és potenciálisan sok mindent tartogathat magában: Giselle (Amy Adams) Andalgóciában él és a Nagy Őt keresi. Keresésének az eredménye megtörténik, amikor találkozik a jóképű lovaggal, Edwarddal (James Marsden), ám annak gonosz mostohája (Susan Sarandon) egy ördögi cselhez folyamodik és hősnőnket olyan helyre küldi, ahol nincsen "boldogan élnek, míg meg nem halnak...": a mi kis szürke valóságunkba. Hogy aztán egy férfi és annak lánya segítségével kitanulja, hogyan kell boldogulni a való életben. A film tehát bemutatja, hogy mi történik akkor, ha egy éneklő-dalolászó, csupa szív, kis erdei állatkákkal barátkozó Disney-karakter kikerül a világunkba. Ez a gondolat mindig izgalmasnak hat és a filmesek is már többször eljátszottak azzal az ötlettel, hogy rajzfilmkaraktert behoztak az élőszereplős világba (Roger nyúl a pácban, Space Jam, vagy nemrég a Chip és Dale-mozifilm), viszont Kevin Lima filmje annyiban különbözik azoktól, hogy ő a koncepcióját maximálisan arra húzza fel, hogy ütközteti a két világ mentalitását, szellemiségét és megpróbálja őket egészséges módon egybeolvasztani.
Mindenekelőtt azonban - és úgy gondolom, hogy részben ennek is köszönheti töretlen népszerűségét a film - klasszikus fish-out-of-water történettel van dolgunk, amiben az egyik legfőbb humorforrás az, hogy Giselle teljesen tudatlanul, színtiszta naivitással szembesül az olyan hétköznapi dolgokkal, mint a fürdővíz és teljesen természetesnek veszi, hogy énekére megjelenik a környék összes madara és csótánya és bogara. Gyermeki rácsodálkozással szemléli azt a világot, amit mi, egyszerű halandók unott arccal nézünk nap, mint nap. Lima jó humorral, nem tolakodón, nem bántón mutatja be ezeket a különbözőségeket, inkább empátiával, semmint gúnnyal és cinikusan. Inkább arra futtatva ki mindezt, hogy talán nem árt néha nekünk, szürke kisegereknek is némileg nagyobb optimizmussal, a szépségre nyitottabban nézni az életet.
A Bűbáj sorra veszi az összes Disney-klisét is: már a nyitójelenet is klasszikus, kézműves rajztechnikával készült, megidézve sokak gyermekkorának meséit. Adekvátan szirupos nyitány, sok énekkel, humorral és szerelemmel, amely közben végig gondolkodtam, hogy ha ez most egy legitim, egész estés Disney-rajzfilm lenne, akkor működne-e és nem érezném, hogy valahol kilóg a lóláb. Arra jutottam, hogy bár érezhetően sok mindent sűrített egybe (gonosz mostoha, ármánykodás, szerelem első látásra, jóképű herceg, vicces kisállatok), de működne a dolog. Ez a kis túlhúzás, kiemelés pedig még inkább segített abban, hogy a későbbiekben még erősebb legyen a kontraszt a való- és a mesei világot képviselő Giselle között. A film ezt követően is végig önazonos marad, jó arányérzékkel emel be klasszikus elemeket és tálalja azokat picit más, frissebb színezetben, de végig hűséggel a Disney-mesék szellemiségéhez. Hiszen ugyanúgy megvan a kötelező szerelmi szál, ugyanúgy vannak fantasztikus elemek és végtére is ugyanúgy megvan az a fajta rózsaszínszemüveg-effektus, ami úgy en bloc a régi romantikus filmekben és a mesékben is megtalálható. Épp csak a jóképű hercegről kiderül, hogy végtelenül egocentrikus, hiú és nem túlzottan vág az esze, a gonosz mostoha segédje (Timothy Spall) szerelmes a "munkaadójába", a hősnő új, lassan kibontakozó szerelme pedig egy válóperes ügyvéd (Patrick Dempsey). Aki ugye mindazt jelképezi, ami ellentmond a mesék jól ismert utolsó mondatának: "És boldogan éltek, amíg...".
A film sikerét tehát annak is köszönheti, hogy jól ismert motívumokat tálal újra picit máshogy, de mégis ismerősen és szeretetteljesen. Még arra is jut ideje, hogy egy-két megnyilvánulással reflektáljon klasszikus mesékre is és azok csúsztatásaira ("Piroska szereti kiszínezni a történetet.") És persze mert mindezeken túl a cuki mókus itt is cuki mókus (épp csak a való világban már beszélni nem tud), a gonosz mostoha pedig itt is ugyanúgy gonosz mostoha (csak épp szegény Susan Sarandon kevésbé kap teret, hogy megvillanthassa foga fehérjét). A zenei betétek pedig minden irónia nélkül fülbemászóak és szórakoztatóak. Úgy gondolom, hogy ez a hozzáállás, ez a néminemű áthangszerelés segíthet abban, hogy olyan nézők is felfedezzék maguknak a mesék zenés, színes-szagos világát és értékeljék azt, akik eddig idegenkedtek a gondolattól. Azoknak pedig értelemszerűen igazi csemege, akik otthonosan mozognak ebben a világban.
Ami a színészeket illeti, főként azok tűnnek ki, akik a rajzfilmes világból mentették át karakterüket. Amy Adams például telitalálat Giselle szerepében: megtestesült naiva, nagyra nőtt gyermek, Adams gesztusai, hanghordozása tökéletes élőszereplősítése azoknak a rajzfilmes karakterjegyeknek, amik az alapját képezik a karakternek. Mellette James Marsden és Timothy Spall az, akik viszik a show-t. Előbbi az egójával és kalandvágyával (ahogy szörnynek nézi a buszt és legyőzi azt a kardjával, igen emlékezetes bemutatkozó), cseppnyi paródiát csempészve a játékába, de sosem túltolva azt. Utóbbi pedig folyamatos alakváltásaival, akcentusaival és arcjátékával bizonyította színészi rátermettségét. Mellettük Patrick Dempsey elhalványul, bár ebben közrejátszik az is, hogy maga a karakter tulajdonságait tekintve rendkívül sótlan, fantáziátlan és érzelmekben tompa. Ami, hozzá kell tegyem: szépen idomul Dempsey színészi játékához.
Hogy milyen lesz a hamarosan debütáló második rész, azt egyelőre nehéz megjósolni. Viszont bizonyos értelemben biztonsági játék, hiszen Lima és csapata már kitaposta az utat, már megmutatták, hogy működik a koncepció és működnek a karakterek. Pedig vicces belegondolni, hogy a stúdió eredetileg nem szerette volna Amy Adams-et, mert ismeretlen színésznőnek számított és a rendező kardoskodott mellette, mondván, hogy itt a lehetőségük bemutatni a világnak valakit, akit eddig nem ismert és most keblére ölelhet (mint ahogyan annak idején Julie Andrews-zal történt a Mary Poppins-nál). Végül szerencsére igaza lett neki, hiszen a 85 milliós büdzséjét visszahozta, 350 milliót termelt a konyhára, Adams-ből pedig tényleg világsztárt csinált. Ráadásul tegyük hozzá, eredeti ötletet mindig picit nehezebb keresztülvinni, mint egy már jól bejáratott brandet. Mindenesetre bízok a rendezői stafétát átvevő Adam Shankmanben, hogy megfelelő szellemben, kreativitással és szeretettel nyúlt az alapanyaghoz. Addig is, érdemes újranézni az eredeti filmet, mert kitűnő szórakozásnak bizonyulhat gyerkőcöknek és felnőtteknek egyaránt. Legyen az olyan, aki Disney-meséken nőtt fel, vagy olyan, akitől ez távol állt.