Hirdetés

Visszatekintő: Cannibal Holocaust

|

"A film, amit szüleid nem akartak, hogy láss."

Hirdetés

Az első alkalomra - lefogadom - mindenki emlékszik. Mármint arra, amikor látta Ruggero Deodato 1979-es felkavaró filmjét, jelen cikkem tárgyát, a Cannibal Holocaustot. Én középiskolás éveim elején jártam, amikor már lelkesen faltam a filmeket, de még sok mindent nem láttam. Amikor még tudásszomjam nagyobb volt, mint a tapasztalásom, és amikor még jómagam nem nagyon voltam teljesen tisztában az internet adta lehetőségekkel. Ekkor jött a képbe Hunor, aki mintegy filmdílerként a legjobb, legütősebb, néha legszélsőségesebb cuccokat tudta nekem kínálni. 

Hirdetés

Még tisztán emlékszek rá, amikor kiderült, neki bizony megvan a Cannibal Holocaust. Másoltan ugyan, de nem számított, egzotikumként hatott és ez felülírt mindent. Ezzel pedig elérte, hogy ezekben az években legalább ennyi jó dolog legyen jelen az életemben. A filmek és azon belül olyan alkotások felfedezése, melyek jócskán letesztelik a nézői tűrőképességet.

Ennyi kellemes emlék tehát mindenképpen kapcsolódik a Cannibal Holocausthoz, ha már maga a film sok jóval nem tud kecsegtetni. Dehát nyilvánvalóan nem is célja, vessen magára, aki könnyed szórakozást vár egy olyan filmtől, ami pont azt a nézői magatartást is kritizálja némileg, amely ki van éhezve a minél borzalmasabb, minél szenzációhajhászabb, kizsákmányolóbb képsorokra. A filmet egyébként értékeltem, tetszett, hogy ennyire borzalmasan erőszakos, de közben pont emiatt azt is éreztem, hogy egyhamar nem fogom újranézni. Még akkor sem, ha pár év múlva egy egri, családi kiruccanásom folyamán sikerült beszereznem DVD-n, hogy immáron eredetiben feltehessem ezt a tiltott gyöngyszemet a polcomra. Akkor nem gondoltam volna azt, hogy majd csak jó pár évvel később, 32 éves fejjel fogom újranézni, ahogyan azt se gondolhattam, hogy kb. két hónapra rá már annak apropójából írok a filmről, hogy a film rendezője sajnálatos módon elhunyt

A Cannibal Holocaust az a fajta film, amiről ítéletet mondani könnyebb, mint meghatározni azt, hogy jó film-e, vagy sem. Mert Deodato alkotása élen jár abban, hogy felbőszíti az embert bestiálisan erőszakos képsoraival, leplezetlen, pőre stílusával, azzal, hogy az állatok meggyilkolását is olyan arcátlanul szenvtelen stílusban ábrázolja, amitől az embernek tényleg ökölbe szorul a keze. Könnyű volt, nagyon könnyű volt ezek láttán, ezek ismeretében dühödten felállni a kényelmes kanapénkból és azt mondani, "Dögölj meg, Ruggero!". 

A történet egyébként annyiból áll, hogy egy ifjú filmesekből álló kis forgatócsapat elindul egy isten háta mögötti pici szigetre, hogy az ott élő bennszülött törzs mindennapjait tanulmányozza. Olyan helyről, olyan kultúráról beszélünk, amelyet külső szem még nem látott, ahol egymaguk vannak csupán és amelyhez a modern technológia még nem ért el. A fiatal filmesekről gyorsan kiderül, hogy forgatási módszereik nehezen nevezhetők etikusnak: hergelik, provokálják az ott élőket, a szenzációsan erőszakos képsorokat maguk teremtik meg, megerőszakolják a nőket és puszta létükben gúnyolják ki a bennszülötteket. Mindezt azért, hogy minél sokkolóbb, minél inkább nézőcsalogató anyagot tudjanak elérni. Ennek meglesz az ára, csúnyán ráfáznak, a csapat után pedig egy egyetemi professzor ered, hogy aztán némi segítséggel kiderítse, mi történt velük, mi vezetett csúf vesztükhöz. 

Van egy-két érdeme a filmnek, amelyet elvitatni nem lehet, mely adja magát. Például azt, hogy lényegében a Cannibal Holocaust volt az, mely megteremtette az ún. "found footage" történetmesélői technikát, amelyet aztán a kilencvenes évek végén a Blair Witch avanzsált populárissá széles nézői körben és amelyet kisebb-nagyobb sikerrel lovagolt meg jónéhány filmes a kétezres évek késői részében (Cloverfield, Paranormal Activity és társai). A film váltakozva mutatja a forgatócsoport által készített felvételeket és azt, ahogyan egy televíziósokból álló társaság nézi, mintegy nagy hasznot és nézettséget remélve a sokkoló képsorokból. Deodato az áldokumentarista stílust tényleg csúcsra járatja abból a szempontból, hogy a lehető legautentikusabban igyekezett végrehajtani: naturalizmusa mellett van egyfajta amatőrsége a színészek miatt is, ahogyan folyamatosan jelen van az a fajta "külső szemlélő"-effektus, melynek hatására folyamatosan azt érezzük, nem kéne ott lennünk, nem kéne látnunk. Nem a mi szemünknek való. De a kamera nem fordítja el a tekintetét, ergó mi sem tehetjük. Ebből a szempontból picit mi nézők leszünk a fő áldozatok a filmet illetően, ha úgy tetszik saját magunkon hajtunk végre kannibalizmust: tudjuk, hogy nem jó az, amit látunk, de valamilyen belső késztetés hatására csak végignézzük. Mígnem valami azért meghal bennünk. (Miért nem nyúltál a távirányítóért, te hülye?)

Hogy mennyire tűnik reálisnak a film, azt az is nagyon jól mutatja, hogy a filmet követően Deodatónak bíróság elé kellett állnia és be kellett bizonyítania, hogy a színészek, akiket a filmben felvonultat, túlélték a forgatást. Ha az állatokkal kapcsolatban kellett volna ugyanezt tennie, természetesen alulmaradt volna, ők mind egy szálig, ahogyan mutatták a kamerán, úgy is haltak szörnyű halált. (Mondom, ítéletet mondani a legkönnyebb a film felett.) De az embereket még meg tudta védeni. Igaz ugyan, hogy saját maga kereste a bajt a rendező, hiszen lássuk be, volt valami profetikus abban, hogy külön szerződést kellett nekik aláírniuk, melyben az foglaltatott, egy darabig a film bemutatóját követően ne jelenjenek meg nyilvánosság előtt. Ezzel is megtévesztősdit játszva. Ekkor pedig még nem volt internet, nem voltak leleplező lesifotók, a publikumot könnyen át lehetett ejteni, meg lehetett téveszteni. Mindennek ellenére (a bizonyítékok bemutatását követően is) természetesen a film több helyen is betiltásra került: Itáliában és Ausztráliában, ezen kívül pedig több másik országban. Egy ilyen film esetében azonban ez inkább kontraproduktív hatást ér el. Ugyebár, amitől eltiltanak, az válik igazán érdekessé. Így, a Cannibal Holocaust is az a film lett, amely kultstátuszt vívott ki magának bizonyos körökben és az exploitationbe oltott horror egyik sötét gyöngyszeme lett. 

És hogy miért nehéz filmkritikusként leírni, hogy mégis milyen ez a film? Mert bár üzenete jól artikulált és telibe talál (a média szenzációhajhász attitűdje, a magányosan élő, számunkra idegen törzsek iránti előítéletesség), ezt olyan eszközökkel hajtja végre, amelyek ellen lényegében felemeli a hangját. Önreflexió volna vagy ostobán kontraproduktív? Igen érdekes kérdéseket vet fel az erőszakábrázolás explicit volta is, valamint az, hogy mégis szükségszerű-e ez a fajta agresszív ábrázolásmód ahhoz, hogy kommunikálni tudjuk hatékonyan az üzeneteinket? Nyilvánvalóan nem szükségszerű, de egy bizonyos műfaj olykor megigényli, ahogyan egy bizonyos nézői csoport is - ha nem is mindenképp igényli, de értékeli -, ha a befogadói tűrőképességet tesztelik, megingatják. Ez a film pedig ezt megteszi. Megteszi újra és újra, másfél órán keresztül. Hogy ettől jó film lesz-e valami? Nem hiszem. Illetve: nem feltétlen. Ahhoz talán a Cannibal Holocaust túlságosan kegyetlen és túlságosan arra játszik, hogy rosszat tegyen a nézővel és hőseivel. 

Ahogyan újranéztem a filmet, undort éreztem magamban. Nehéz volt végignézni és néha azt éreztem, bár ne látnám azt, amit látok. Üzenetét úgy tolja bele az arcodba, hogy ne tudd elfordítani a fejed. Fáj, de nyilván ez volt a cél, ergó rendeltetésszerűen működik. Nem esett jól a sok erőszak, az állatokkal való bánásmód (azt hiszem, ha az nem lenne, talán megengedőbb lennék a filmet illetően), nyomasztott Riz Ortolani hol együgyű, hol kíméletlenül dünnyögő és vészjósló muzsikája (mesteri egyébként) és képembe égtek bizonyos képsorok. És nehéz elvitatni, hogy mennyire realisztikusak a gore-effektek. Ahogyan a professzor könnyedén odavetett utolsó mondata is telibetalál, miszerint a valódi kannibálok valójában mi magunk vagyunk.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Viszont azt is bizton tudom állítani, hogy legalább tíz évig nem fogok ahhoz a DVD-hez hozzányúlni. Ugyanakkor: filmtörténetileg a helye megingathatatlan, hardcore horrorrajongók számára megkerülhetetlen, mazochistáknak, kannibáloknak kötelező. Hatása bizonyos filmesekre, filmekre is tagadhatatlan, elég csak a Motel 2-re gondolni, amelyben maga Deodato is cameózik egy jóízűt (haha), vagy a rendező egy másik filmjére, a The Green Inferno-ra, mely egy az egyben főhajtás a film előtt. 

Ég veled, Ruggero Deodato!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.