10 éve mutatták be a filmet, ennek kapcsán frissítettük fel a cikket.
Nicolas Winding Refn kétségtelenül nem az rendező, aki hajlandó lenne a kompromisszumokra. Sőt! Azon kevesek közé tartozik, akik a mozgóképet nem a szórakoztatásnak rendelik alá, hanem a gondolkodásnak, ezzel is elengedve a mai elkényelmesedett nézőközönség kezét, így csak az értheti, élvezheti Refn műveit felhőtlenül (?), aki hajlandó elhagyni a járt utat a járatlanért.
A Csak Isten bocsáthat meg a Drive - a rendezőhöz mérten - kommersz stílusához képest pedig egy igazi szürreális látomás, magáról a pokolról.
Ez a szemtelenség pedig mindenképpen elismerésre méltó, amivel a nézőket lépre csalja, akik a most is szótlan Goslingtól (aki csak az utolsó pillanatban váltotta a Középföldére kiránduló Luke Evans-t) ismét egy, a Sofőrhöz hasonló figurát várnak. Ők pedig a - sokszor valóban öncélú - szimbolikával és erőszakkal túlfűtött celluloid költeménnyel nagy valószínűséggel pofára fognak esni (amikor először láttam moziban, a vetítés első húsz percében négyen hagyták el a termet), mivel a már sokat emlegetett autós mozi helyett hangvételben közelebb áll a rendező Valhalla című mozijához.
Persze Refn mondhatni sosem volt finoman fogalmazva egy épeszű alkotó, és jelen dolgozata ennek újabb ékes példája. A nézőre bízza, hogy megértse, hogy a történetbe beékelt, látomásszerű szekvenciákkal pontosan mit is akar mondani. Sztoriról se nagyon beszélhetünk: van két, az alvilág bugyraiban sorvadozó testvérpár, akik közül az idősebb megerőszakol, majd megöl egy 16 éves lányt. Végül őt, a helyi kiskirály rendőrfőnök (Vithaya Pansringarm) engedelmével megöli a lány apja, amit viszont a férfi anyja (Kristen Scott Thomas) nem hagyhat annyiban, viszont a kisebbik fiú, Julien (Ryan Gosling) tisztában van vele, hogy ez nem ennyire egyszerű.
Ahogy írtam, a történet inkább csak egyfajta váz, amire a rendező felfűzte sajátos vízióját eme pokoljárásról, és ahogy sztoriról, úgy karakterekről se beszélhetünk - leszámítva az anya figuráját, aki egy vacsorai beszélgetés során nemcsak fiát, hanem ezzel együtt gyakorlatilag Gosling szépfiú imidzsét is beledöngöli a sárga földbe, egyben pedig jól definiálja azt a kapcsolatrendszert, ami ezt a sajátos családot áthatja. Minden más karakter annyira minimális, hogy már-már önmaga karikatúrájává válik, ez leginkább az agresszív postásra emlékeztető - random karaokezó és katanával igazságot szolgáltató - rendőrfőnökre igaz, de Gosling most is sokat mondó szűkszavúsága is olykor majdhogynem komolyan vehetetlenné teszi figuráját. Erre pedig rátesz egy lapáttal a Refnre jellemző nyers brutalitás.
Nehezen definiálható film Refn 2013-as munkája, ami nem mentes az öncélú művészieskedéstől és erőszak ábrázolástól, de egy biztos: akárhogy is definiáljuk, senkire sem marad hatástalan. Ez pedig mindenképpen emlékezetes alkotássá teszi.