A dél-afrikai filmgyártás talán kevésbé ismert a mainstreamben, de Sharlto Copley és Neill Blomkamp neve bizonyára sokak számára ismerősen csenghet. Copley főszereplésével és Blomkamp rendezésében készült ugyanis a District 9 2009-ben, ami mára a rendező életművében, valamint a modern sci-fiben is referenciának mondható. A színész a film sikere után egyre több szerepet kapott, de a filmográfiája alapján nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a District 9 a legkiemelkedőbb mind közül.
Ötvenedik születésnapján tehát nem a Hardcore Henryről fogjuk feleleveníteni emlékeinket.
A film keletkezési körülményei kicsivel korábbra nyúlnak vissza, mint 2009. Történt ugyanis, hogy Peter Jacksonnak (igen, A Gyűrűk Ura és A Hobbit-filmek rendezőjének) az az ötlet pattant ki a fejéből, hogy szívesen készítene egy Halo-filmadaptációt, melyhez az akkor még 3D-animátorként tevékenykedő Blomkampet szemelte ki rendezőnek. Már elkészült a szkript, sőt, már a preprodukciós szakaszban jártak a munkálatok, amikor a projekt felett "őrangyalkodó" Universal Studios és 20th Century Fox fejesei úgy döntöttek, hogy sokallják a megigényelt 128 millió dolláros költségvetést, így a Halo-adaptáció reménye odaveszett.
Jacksont viszont nem olyan fából faragták, aki feladja egy kudarcot követően. 2007-ben ismét összeállt Blomkamppel, hogy elkészítsék a District 9-et, ami a rendező Alive in Joburg című rövidfilmjén alapszik. Ezúttal már sokkal szorosabbra kellett húzni a nadrágszíjat, mindössze 30 millió dollár volt a film produkciós költsége, ami már akkoriban sem számított valami soknak. Különösen, ha egy földönkívüliekről szóló sci-fit szeretnének az alkotók nagyvászonra vinni. Blomkampék azonban belevágtak, főiskolai ismeretségének köszönhetően hozta magával Copleyt is, és ahogy azt mondani szokás, a többi már (film)történelem.
Ritkán aggatjuk ezeket a jelzőket egy kevesebb, mint 20 éves filmre, de Blomkampnek sikerült a sztoriból mind technikailag, mind rendezésben kihozni a maximumot. A District 9-et bizonyára már rengetegen elemezték, ezért nem is szándékom ismételni őket, de azt azért érdemes megemlíteni, hogy Blomkamp filmje talán az első olyan földönkívüli inváziós film, ahol nem az idegeneket, hanem az embereket dekonstruálják. Frissítően hatott továbbá a helyszínválasztás is (nyilván ez a rendező származásából is következik), amit végre Washington DC és a Fehér Ház helyett a dél-afrikai Johannesburg szolgáltatott. Hozzáteszem, ennél azért komolyabb funkcióval bír a szetting, ugyanis Johannesburgban mind a mai a napig általános probléma a szegregáció kérdése, melyet a film is előszeretettel taglal.
A film technikai érdemeiről is érdemes szót ejteni, ugyanis az élményen bizonyára rengeteget csorbított volna, ha Wikus (Copley) kafkai átváltozásáról vagy az űrlények külleméről lerí az igénytelen motion capture-utómunka. Ezzel szemben Philip Iveynak (látványtervezőként többek között A Gyűrűk Ura-trilógián dolgozott), Dan Kaufmannak (Mátrix: Forradalmak), Peter Muyzersnek (Harry Potter és az azkabani fogoly), Robert Habrosnak (Az erő krónikája) és Matt Aitkennek (Bosszúállók: Végjáték) hihetetlen realitásérzékkel sikerült ötvözni az idegenek szimpátiát keltő emberi mimikáit az undorral, amit első pillantásra érez az ember.
Nem arról van szó, hogy a 4 Oscar-díjra jelölt District 9 ne merítene korábbi klasszikusokból, legyen az A légy vagy A függetlenség napja, de rendhagyó szerkezetével, morális kérdésfeltevésivel és vizuális effektjeivel képes volt kifordítani a sci-fi műfaját, ami minden fantasztikuma ellenére fájóan tükrözi valóságunkat. Copley pedig ebből alaposan kivette a részét emlékezetes szerepével, és egyúttal felrakta magát Hollywood térképére. Isten éltesse sokáig!