Mindig érdekes megnézni azt, hogy egy filmnek mi volt az eredeti alapkoncepciója: az Alex Proyas által rendezett Én, a robot kiindulópontja például egy Agatha Christie-jellegű, egyhelyszínes krimi volt azzal a csavarral, hogy a gyilkosságot minden jel szerint egy robot követte el. Ez a letisztult, érdekfeszítő ötlet aztán végül átment egy nagyszabású látványelemekkel operáló sci-fi akciófilmbe, melyhez inspirációként/márkanévként hozzátoldották a műfaj egyik úttörőjeként számontartott Isaac Asimov nevét. Mindenki vonja le maga a konzekvenciát. Húsz éves lett az Én, a robot.
Alex Proyas filmje 2035-ben játszódik egy olyan jövőben, amikor a robotok jelenléte teljesen természetesnek hat. Ebben a jövőben Del Spooner nyomozó (Will Smith) egy teljesen analóg embernek hat. Nem bízik a gépekben (egyik első jelenetében a fél városon keresztül üldöz egy robotot, mert azt hitte táskát lop - pedig csak egy inhalátort vitt egy rászoruló hölgynek), Converse-cipőt hord (ez úgy tűnik, fontos személyiségjegye), a lejátszója nem hangvezérléses és hisz abban, hogy egy gép sohase lesz olyan intelligens és eszes, mint egy ember. Amikor pedig meghal a robotcég egyik nagy fejlesztője és agytrösztje, beindulnak a fogaskerekei: az ügy látszólag öngyilkosság, de van egy kis bökkenő, amely egy picit fejlettebb, láthatóan tanulékonyabb robot, Sonny (akinek a hangját Alan Tudyk kölcsönzi) személyében üti fel a fejét. Spooner innentől azon van, hogy megpróbálja abbéli gyanúját beigazolni, hogy a robot követte el a gyilkosságot.
Az Én, a robot kiindulópontjába sok potenciál szorult: két világnézet összeütköztetése, egy fordulatos krimi ígérete, high-tech látványvilág, némi filozofikusabb töltet, valamint egy ereje teljében lévő filmsztár a főszerepben. Hogy ebből csak keveset tudott érdemben abszolválni, egészen elszomorító. A filmbe ugyan tényleg szorult némi gondolatiság, felveti a már jól ismert, de mindig érdekesnek ható kérdést, mely szerint hol kezdődik a lélek, a tudatosság, az ösztönösség és hol ér véget a programozott elme. Helyettesíthet-e bármit is egy gép? Tekinthetünk-e egy masinát barátunknak, szövetségesünknek, bizalmasunknak? Ilyen irányú filozófiai eszmefuttatásokkal már több ízben találkozhattunk a filmtörténetben, akár mainstream köntösben is, elég csak a Terminator 2-re gondolni. Ezzel szemben Proyas csak mutatóba, kirakatba teszi ki ezeket a gondolatokat. Csalinak, ha úgy tetszik, amivel csak egy minden ízében generikus filmélménybe próbál minket belecsalogatni. És igen, ebből fakadóan ugyanez a felszínesség és ötlettelenség vonatkozik mind a látványra, mind pedig a krimi szálra. Marad tehát Will Smith lezser, de mégis feszült jelenléttel bíró, technofób, Converse-rajongó karaktere, amit nézve nem nagyon tudtam kizárni magát a tényt, hogy most éppen Will Smith-z nézem, amint hol a laza faszagyereket, hol a csúcsdetektívet JÁTSSZA. Lefordítva: a világsztárt látom minden képkockán, aki éppen saját magát igyekszik nagyon előtérbe tolni.
Így visszatekintve különösen szembeötlőnek hatott számomra az, hogy mennyire csúnyán néz ki a film. A látvány ugyan tükrözni szándékszik a szép, új, high-tech világot, ami mintha teljes inverze lenne a rendező másik filmjének, a Dark City-nek a sötét, kénfekete olajba mártott képi világának, de ez a fényesre csiszoltság kínosan sterillé teszi az összhatást. Sterillé és esztétikailag csereszabatossá. Nincs karaktere az ábrázolt városnak, nem volt egyetlen pont sem a filmben, amikor egy picit is ráirányult volna a figyelmem a látványra és levett volna a lábamról - unalmasnak és fantáziátlannak hatott a kivitelezés. Ezen kívül a speciális effektek is többnyire döcögősnek hatottak. Hiába is védenénk azzal, hogy "De hiszen egy 20 éves filmről beszélünk", a műviség érzete akkor is végig ott van, akár ha a robotok küllemét nézzük meg, akár ha az egyik, kvázi csúcspontnak szánt autósüldözést. Arról nem beszélve, hogy ugyanebben az évben jelölték Oscarra (az Én, a robottal együtt) a speciális effektekért a Pókember 2-t is. Összehasonlítva a két film ilyen irányú törekvéseit, bár mindkettőben van egy jó adag stilizáltság, mégis: bőven van különbség a látvány minőségében.
A krimi szál minden kecsegtetőnek hangzó összetevőjével együtt csak nyomokban tartalmaz igazi szellemet és ötletet (sokkal hangsúlyosabbá lehetett volna tenni Sonny karakterét). Néha megmutatja magát és a mögöttes szándékot, hogy egy kvázi tech-világba ültetett noirrá váljon, de vérszegény és súlytalan mivolta megfosztja attól, hogy igazán izgalmas, többrétegű filmmé váljon. A megoldásban némi érdemi gondolat szorult ugyan, de mégis hat inkább egy stúdiók által levezényelt, személyes jegyektől teljesen megfosztott, tucat látványfilmnek.
Nehéz tehát erre a filmre úgy tekintenem, mintha egy húszéves gyöngyszem lenne. Inkább emlékeztetője annak, hogy néha érdemes visszatérni az eredeti, kiinduló ötlethez, abban sokszor több a kraft. Vagy mementója annak, hogy attól, hogy valami intelligens témát pedzeget, az már húsz éve se volt nevezhető mindenképpen intelligensnek. Valamint annak, hogy sokszor a látványon nagyon sok áll vagy bukik: nyakamat rá, ha ennek a filmnek fele olyan markáns külleme lett volna, mint mondjuk A hollónak vagy a Dark City-nek, akkor most jó szívvel lehetne visszagondolni rá. Így számomra ez csupán egy balul elsült, közhelyekkel operáló, bután kinéző fiaskó.
A filmnek egyébként egy időben folytatást is pedzegettek, ami az űrben játszódott volna, de végül a projekt nem nagyon ment tovább annál, hogy párszor ezt megemlítsék egy-egy interjúban. Proyas azóta elkészítette a Képlet című sötét tónusú filmet Nicolas Cage-dzsel, valamint az egyiptomi mitológiára építő, béfilmesen szórakoztató (de sokak által szintúgy butának tartott) Egyiptom isteneit. Azóta kevésbé hallani új projektjéről.