Mindannyiunk életében megvannak azok a filmek, amelyek fontos szerepet játszottak abban, hogy megszerettük a mozi intézményét. Koromból adódóan nekem a 2009-es Fel! is ilyen volt: annak ellenére, hogy hosszú évek óta nem láttam a Pixar alkotását, rengeteg jelenete élénken élt bennem, de még inkább az az érzés, hogy milyen volt annak idején még gyerekként, a családommal moziban ülni és találkozni ezzel az alkotással.
Saját példámon értettem meg igazán, mit is jelent, hogy a Pixar forradalmasította a családi mozizást. A 2000-es években sorra jöttek az olyan alkotások a stúdiótól, amelyek úgy voltak képesek szórakoztatni a gyerekeket, hogy közben a felnőtteknek sem kellett kellemetlenül érezniük magukat, ők is megtalálták a nekik szóló üzenetet a produkciókban. A Fel! ennek a tendenciának az egyik betetőzése volt, hiszen bár látszólag vicces állatok és lufik szerepelnek benne, a történet valójában a gyászról, az egyedüllétről és az újrakezdésről szól.
Főhősünk, Carl nyílt szívű felfedezőként érkezik meg a filmbe, majd néhány évtized után már zsémbes öregemberként találkozunk vele. Pontosan tudjuk, hogy megedzette az élet, épp ezért nem tudunk rá rossz szemmel nézni akkor sem, amikor nem túl kedves módon közelít a környzetéhez. Idővel összehozza a sors egy kisfiúval, Russell-lel, aki kimozdítja őt a komfortzónájából, ők ketten pedig végül elindulnak arra a nagy kalandra, amire mindketten vágynak.
Mai szemmel nézve az első dolog, ami feltűnik a Fel!-lel kapcsolatban, hogy vizuálisan még mindig remek minőséget képvisel. A textúrák, a beállítások rendkívül jól működnek, a karakterek pedig - szintén a Pixar-hagyományhoz méltó módon - jól egyensúlyoznak a valószerűség és a mesei elemeltség között.
Remekül működik emellett a film rétegeltsége is, ugyanakkor az előző megtekintéshez viszonyítva azt mindenképpen meg kell jegyeznem hogy a humor nem annyira erős és emlékezetes, mint amire emlékeztem. Kevesebb olyan poén van, ami igazán nagyot üt a felnőtt néző számára, a humor inkább gyerekszemmel erős. Ezzel együtt azt mindenképpen el kell ismerni, hogy az állatkarakterek remek comic relief figurák.
Más szempontból viszont abszolút működik ez a kettős megközelítés, a történet ugyanis tökéletesen egyensúlyoz a könnyen hozzáférhető mondanivaló és a valódi mélység között. A gyerekek számára elsősorban egy nagy kaladnak tűnik a film; mindannnyiunk személyiségének van egy olyan aspekutsa, ami mást sem szeretne, csak meglépni és a legnagyobb álmainak élni. Hát még ha eközben beszélő állatokkal is lehet találkozni!
Másrészről viszont nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy Carl karakterén keresztül a film mennyire éretten tárgyalja az időskori elmagányosodást és az álmok újból keresését. A film rögtön egy csodálatos montázzsal kezdődik, amely az idős úr és egykori felesége, Ellie kapcsolatát meséli el. A néhány perces jelenet mindenféle sallang és szavak nélkül ábrázolja tökéletesen egy emberi kapcsolat stádiumait.
Mai szemmel nézve az érintett meg a leginkább ezzel kapcsolatban, hogy Carl és Ellie a kapcsolatuk elejétől kezdve gyűjtenek a közös nagy kalandra, de végül mindig lesz valami aktuálisan fontosabb probléma, amit meg kell oldani. És ha belegondolunk, valóban erről szól az élet: tervezünk és tervezünk, azonban szinte mindig meg kell hoznunk bizonyos kompromisszumokat. Ám a legfontosabb, hogy ezek mellett az ember hű maradjon magához, s Carl e tekintetben a film története szerint támadhatatlan. A Fel! emellett természetesen arra is felhívja a figyelmet, hogy sosem késő újrakezdeni: Carl akkor valósítja meg a párjával közös álmát, amikor már senki nem számít rá, így pedig szellemiségét tekintve örökre életben tartja Ellie-t.
Pete Docter a mainstream amerikai animáció egyik legfontosabb alkotója, s ezt ez a filmje is bizonyítja. A Fel! tökéletesen viszi tovább a Szörny Rt. által elkezdett vonalat, de előrejelzi az Agymanók - és reméljük, annak folyatásának - zsenialitását. A Fel! mai szemmel nézve is teljesen élvezhető film, az elmúlt évek sikertelensége után igazi Pixar-nosztalgia.