25 éves a film, amelyben Brad Pitt a Halál bőrébe bújva (vagy a Halál Brad Pitt bőrébe bújva?) el akarja ragadni a Sir Anthony Hopkins alakította dúsgazdag főszereplőt. 1998. november 13-án mutatták be a tengerentúli mozikban Martin Brest (Beverly Hills-i zsaru, Éjszakai rohanás, Egy asszony illata) maratoni hosszúságú melodrámáját, a Ha eljön Joe Blacket. A jubileumi évforduló alkalmából összegyűjtöttünk néhány érdekességet erről a megosztó filmklasszikusról és annak forgatásáról.
Kevesen tudják, hogy a Ha eljön Joe Black nem a filmet jegyző négy(!) forgatókönyvíró, azaz Ron Osborn, Jeff Reno, Kevin Wade és Bo Goldman eredeti ötletéből született, hanem az egy 1934-ben bemutatott melodráma, a Halál vakációja című amerikai hangosfilm laza remake-je. Abban az alkotásban a Halál egy herceg alakjában ölt testet, és Brest filmjéhez hasonlóan szintén a felső tízezer köreiben tapasztalja meg az élet és a szerelem értelmét. Nem mellékesen a Halál vakációja pedig egy adaptáció, méghozzá Alberto Casella olasz író 1923-as La morte in vacanza című színdarabjának feldolgozása.
Ha már a bemutatás dátumának évfordulója a jelen cikk apropója, érdemes megemlíteni, hogy a magyar nézők valamivel később, 1999. január 21-től válthattak csak jegyet a Ha eljön Joe Blackre a mozikban. Akkoriban egyáltalán nem számított szokatlannak, hogy a hollywoodi alkotások nem a világpremierrel egy időben, hanem néhány hónap késéssel kerültek a mozik műsorára. Ennek alátámasztásaként: 1999 egyik legfontosabb blockbusterére, a Star Wars I. rész - Baljós árnyakra a májusi világpremier helyett egészen szeptemberig kellett várniuk a hazai rajongóknak. A Baljós árnyak és a Ha eljön Joe Black egyébként egy egészen mókás véletlen folytán kötődik egymáshoz. Martin Brest háromórás melodrámájának összbevétele 142 940 100 dollár volt (a 90 millió dolláros gyártási költség fényében tehát nem termelt kiugró profitot), ráadásul ennek az összegnek egy részét is azoknak az elhivatott Star Wars-fanoknak köszönheti a film, akik kizárólag azért váltottak jegyet a pénztáraknál, hogy megnézhessék George Lucas űroperájának előzetesét, amelyet közvetlenül a vetítés előtt adtak az amerikai mozik.
A Ha eljön Joe Black elsősorban a főszereplőket alakító két hollywoodi nagyágyú, Brad Pitt és Sir Anthony Hopkins miatt igazán emlékezetes alkotás. Pitt testesíti meg (ez esetben szó szerint) a filmben Joe Black fedőnéven a Földön vakációzó Halált, aki azért ölt emberi formát, mielőtt még elragadná a 65. születésnapjára készülő, Hopkins által játszott dúsgazdag üzletembert, hogy a férfi kalauzolásával a saját bőrén tapasztalhassa meg az élet minden szépségét és gyötrelmét. A két világsztárnak egyébként a Ha eljön Joe Black már a második közös filmje volt, először az 1994-es Szenvedélyek viharában című alkotásban szerepeltek együtt, amelyben egy apa-fia párost alakítottak. Hopkins és Pitt a civil életben már a kilencvenes évek elejétől remek barátságot ápoltak, jó viszonyuk pedig szerencsére a mai napig töretlen - olyannyira, hogy a címszerepet játszó sarmőr egy 2020-as interjúban egyenesen a mentorának nevezte walesi kollégáját.
A casting kapcsán további érdekesség, hogy a Halál árnyékába került médiamogul, William Parrish szerepére eredetileg Gene Hackmant kérték fel az alkotók, de mi, nézők mindenesetre a Hopkins-Pitt páros nagyszerű alakítását látva sem búslakodhatunk a végső döntés miatt. William Parrish nevének említéséhez kapcsolódóan pedig érdemes szót ejteni a film egyik frappáns easter eggjéről: bár Anthony Hopkins karakterét rendszerint Billnek szólítják a cselekmény során, rendes neve azonban előrevetíti a főszereplő elkerülhetetlen(nek tűnő) sorsát, mivel a Will Parrish rímel arra, hogy "will perish", azaz "el fog pusztulni".
Bár manapság újra kezd divattá válni az eposzi hosszúságú filmek készítése, ám a Ha eljön Joe Black azért még így is kitűnik a maga majdnem 180 perces játékidejével, pláne akkor, ha figyelembe vesszük, hogy egy melodrámáról van szó. Ugyanakkor a filmnek létezik egy kifejezetten légitársaságok számára készített, kétórás vágata is, amelyben jócskán megkurtították a William Parrish üzleti ügyeit taglaló jeleneteket. Maga a rendező, Martin Brest soha nem járult hozzá ehhez a változathoz, ily módon tehát a stáblistán sem az ő nevét olvashatjuk ebben a verzióban, helyette egy, a filmrendezők által gyakorta használt, ilyen esetekre kitalált álnév, Alan Smithee lett feltüntetve a vonatkozó alkotói kredit alatt.
Ahhoz képest, mennyire nem nézőbarát a melodráma játékideje, a Ha eljön Joe Blacket mind a mai napig előszeretettel tűzik műsorra a hazai kereskedelmi csatornák is, amik természetesen szinkronosan sugározzák a filmet. A magyar szinkronnak mindenképpen érdemes adni egy esélyt akkor is, ha valaki egyébként kizárólag eredeti nyelven néz filmeket - annál is inkább, mivel a Ha eljön Joe Black volt az egyetlen alkalom, amikor Anthony Hopkins állandó szinkronhangja, Sinkó László helyett a kiváló színész nem kevésbé kiváló testvére, Sinkovits Imre szólaltatta meg a világsztárt.
Látványosan kettéválik a kritikusok és a nézők megítélése a filmről: míg az újságírók többsége erős közepesre értékelte Brest alkotását, mondván, az egy tipikusan hatásvadász, giccses és hosszából kifolyólag igencsak terjengős melodráma, addig a laikus nézőközönségen belül máig elég komoly és népes rajongótáborral büszkélkedhet a Ha eljön Joe Black. Bárminemű állásfoglalástól függetlenül egy dolog mindesetre biztos: a Ha eljön Joe Black egy megkerülhetetlen film a melodráma műfajának szerelmesei számára, ami a két csodálatos főszereplőnek köszönhetően 25 év elteltével sem veszített semmit a fényéből.