Nehéz elhinni, hogy már 25 éves Barry Sonnenfeld sci-fi-buddy comedyje, aminek népszerűsége máig töretlen. J és K (Will Smith és Tommy Lee Jones) párosa annyira belopta magát a nézők szívébe, hogy két folytatást is megélt a Men In Black, nem beszélve a 2019-ben megjelent legújabb spin-offról. Utóbbinak ugyan nem sikerült megidéznie a korábbi filmek hangulatát, de jól példázza, hogy ma is ihlet meg filmkészítőket a feketeruhások titkos munkája.
Az eredeti, 6 részes képregény The Men in Black címmel 1990-91-ben jelent meg, írója Lowell Cunningham, illusztrátora pedig Sandy Carruthers volt. A belőle készült film 1997-ben mind pénzügyi szempontból, mind kritikailag siker lett, nem meglepő tehát, hogy még három Men in Black-film, valamint többek között animációs sorozat (The Men in Black: The Series), videójáték (Men in Black: The Game), de még interaktív, tematikus szórakoztató park is követte. Bár a mozgóképek során valamennyire eltávolodtak a témától, miszerint egy földönkívüli és természetfeletti tevékenységeket megfigyelő titkos szervezet tagjai állnak a középpontban, akik jobbára a szemtanúk memóriájának kitörlésének és újraírásának módszerét alkalmazzák, ám nem ijednek meg drasztikusabb eszközöktől sem; a képregények sötét tónusához képest a filmek jóval könnyedebbre sikerültek, és sokkal inkább építettek a humorra.
Az első részt 1998-ban három Oscar-díjra jelölték: a legjobb látványtervezés, a legjobb eredeti filmzene és a legjobb smink kategóriákban versenyzett - utóbbi jelölést Rick Baker szoborra is váltotta. Will Smith pedig első szólósikerével, a filmhez írt betétdallal nyert Grammy-díjat.
Mindemellett persze a dialógusokban rejlő szarkasztikus élcelődések, a karakterek tipizálása, és a humor mögött megbújó, fontos gondolatébresztők adják a film savát-borsát. A történetvezetésnek hála jól megfér egymás mellett a poén és a kisebb drámák, a frappáns beszólások és az elmaradhatatlan, de visszafogottsága miatt átélhető szerelmi szál. A konfliktusok a szokásos buddy movie panelekből építkeznek, a korántsem zökkenőmentes összecsiszolódás azonban alá van támasztva kellő háttértörténettel, parodisztikus, viszont nem infantilis figurákkal, és furábbnál furább idegen lénnyel. Lezser stílus, kötelességtudat és újragondolt konvenciók jellemzi a Hatos Ügyosztályt és a filmet is. Hovatovább, K ügynöktől már azt is tudjuk, hogy Elvis nem halt meg, csak hazament.
A Men in Black nem csupán látványos akciók és fura technológiai invenciók egymásutánja, hanem felhívja a figyelmet a társadalmi (dez)integrációra, az önismeret fontosságára, az uniformisban feloldódó egyénekre, a biodiverzitásra, a visszatarthatatlanul gyorsuló világra, valamint saját magunk jelentéktelenségére. Az ezredfordulóra várva megjelent az ismeretlentől való félelem és az abban lelt gyönyör is. Ráadásul a mai trendekkel szemben a Sötét zsaruk nem ünnepelt szuperhősökként lépnek színre, hiába mentik meg napról napra a bolygót, hanem jószerivel senki nem tud a létezésükről, ami így rendben is van.
Igazi meglepetésfilm azok számára, akik egy szellemes, természetes egyszerűséggel elkészített filmre vágynak. A nagyjából másfél óra csak úgy pörög előttünk, miközben jó arányérzékkel vet fel meglepően sok aktuális és egyetemes kérdést. Nincs más hátra, mint hétköznapi hősökként megküzdeni a ránk váró nehézségekkel és fenntartani a boldogság és kiszámíthatóság látszatát, mert elviselhetetlen súllyal telepedne ránk, ha tudatosulna bennünk, hogy mások porszemnyi játékszerei vagyunk.