25 éve mutatták be a Pengét, ennek kapcsán frissítettük fel a cikket.
Penge 1973-ban lépett színre a Tomb of Dracula című képregénysorozatban. Ekkor még csupán mellékszerepet kapott, de már érezhető volt, hogy ha arról lenne szó, át is vehetné az irányítást és akár saját történetet is kaphatna. Bár a hangját - az alkotója szerint - nem találta meg egyből (úgy nyilatkozott, hogy túlságosan "marvelesen fekete hangja" volt neki), de egy év elteltével már úgy szólalt meg, mint senki más. Penge egyike volt az első fekete szuperhősöknek. Azért egyike, mert hét évvel korábban már Fekete Párduc fellépett a képzeletbeli porondra, hogy üdvözölhessék személyében olvasók milliói azt az embert, akinek képviseletében ott van a fekete kultúra.
Mondhatjuk így is, Penge egyfajta elöljáró volt az ügyben, hogy a színesbőrűek képviseltetve legyenek a képregényirodalomban. Ha ugrunk egy jó két évtizedet és egyenesen 1998-ba zuhanunk, nagyjából ugyanezt mondhatjuk, csak picit kell átírni a történetet: Penge ott volt elsők között, akik bizonyítékul szolgáltak arra, hogy a képregényfilmek/szuperhősfilmek bizonyosan jövedelmező befektetések, az emberek kíváncsiak rájuk és igenis lehet azt jól csinálni, igényesen. Penge ott volt a kis szerszámaival és törte előre az utat, miközben vérszopók ezrei hullottak csillámló darabokra körülötte.
Csak eztán jöttek az olyan képregénymozik, melyek aztán nagy általánosságban meghatározóbbaknak számítottak a nagy egészet nézve. Az X-Men, Pókember és társainak mozivásznakon való megjelenésével (olyan rendezők tolmácsolásában, mint Bryan Singer, valamint Sam Raimi) vette igazán kezdetét a mai napig is tartó, sőt csúcson lévő, szuperhős-mánia, amely egyelőre még mindig nem fedezte fel magának azt, amit a Penge már sajátjának tudott. Nevezetesen, hogy nem kell félni attól, ha becsúszik egy-egy explicitebb képsor és elgurul egy-két fejecske.
A stúdiók - akár a vámpírok a fokhagymától - viszolyognak a magasabb korhatárbesorolástól és attól, amit potenciálisan maga után von ez: a néző elvesztésével. E félelem jogossága kétségbevonhatatlan, ugyanakkor, ha megnézzük mind a Penge, mind pedig a Logan, valamint Deadpool sikerét (melyek mind-mind magas korhatárbesorolással büszkélkedhetnek), akkor jól kimutatja magát, hogy a nézők vevők erre és hosszú távon nagyon jól kifizetődik a véresebb jelenetekbe való befektetés. Na persze könnyen beszélünk, Penge még egy olyan időszakban jött, amikor ezzel az alkotóknak kevéssé kellett törődniük, hiszen már maga az elképzelés is, hogy képregényfilmet gyártanak, lutrinak bizonyult. A siker pedig a változás szelét hozta magával.
Mai szemmel megnézve Stephen Norrington filmjét, azt vehetjük észre, hogy nem akar nagyra törni, nem akar önmagából forradalmárt, úttörőt avanzsálni, viszont tökéletesen tudatában van annak, hogy ezt majd a néző adott estben helyette megteszi. Nincsenek túlzottan nagy ambíciói azon kívül, hogy egy működőképes, arcpirítóan vagány, B-kategóriás akcióhorror legyen, amely tökéletesen megfelel az MTV-generáció elvárásainak. A történet maga nincsen túlbonyolítva: nagyravágyó gonosztevő nagyszabású tervet eszel ki, aminek végcélja az volna, hogy uralma alá hajtaná a gyarló, szerencsétlen embereket. Főhős persze nem hagyja, közbelép, a konfliktusuk pedig megannyi akciójelenetben oldódik fel, illetve mutatkozik meg. Mindeközben pedig - mivel ez egy ismeretlen, egzotikus világ a néző számára -, Norrington egy kívülálló karakter szemével húz be bennünket ebbe az egész kalamajkába, egy kívülállón keresztül ismerhetjük meg a szabályokat, a vámpírvilág mechanizmusát és felépítését.
Egyszerűségéből fakadóan a Penge a szimpla örömökre hajt: vér, macsó főhős, szimpatikus mellékszereplő, atmoszféra, mely beszippant és egy minden igényt kielégítő finálé, mely során kő kövön nem marad. B-film lévén pedig mindezek ellen egy fikarcnyi kifogásunk sincsen, ez a röpke 25 év is hiába telt el a bemutatója óta, a filmnek még mindig sikerült megőriznie sármját. Ez köszönhető egyrészt magának Wesley Snipes-nak, aki minimális eszköztárral, de annál intenzívebb jelenléttel és kamerát uraló karizmával viszi a hátán a jeleneteket. Penge az ő alakításában egyszerre a legenda és a legenda mögötti valóság, ahová nem nagyon enged be bennünket néhány eredettörténeti kulcsinformációt leszámítva. Karaktere ugyan nélkülöz minden fejlődési ívet, stagnál, elejétől a végéig pusztán egy természeti erőként van jelen. Viszont elszántsága, érezhető rutinja és szakavatottsága, valamint metszően cool megjelenése egy igazi, larger-than-life karakterré avanzsálja őt, akit öröm nézni, és akit az ember, ha kamaszként néz, komoly kísértést érez arra, hogy példaképpé avassa a fekete vámpírvadászt.
Ugyanakkor nem Snipes az egyedüli színész, aki említést érdemel: a mentorát, hű társát és barátját megformáló Kris Kristofferson szintén üdvözítendő. Akárcsak Snipes, neki is a puszta jelenléte az, amely meghatározó. Elég néhány szóváltás, egy-két sokatmondó arckifejezés és tudjuk, amit tudnunk kell kettejük kapcsolatáról. Ezen felül pedig Kristofferson a maga morcos megjelenésével rendkívül emlékezetes és szórakoztatónak bizonyul minden megszólalása. Ősz haja, ahogy vállára borul, és ahogy a cigaretta lóg a szájából egy kivénhedt, de valahogy még mindig ereje teljében lévő rocksztárra emlékeztet, aki rendületlenül koncertezik apró klubokban. Látni rajta: tele van sztorikkal és tele van élményekkel. Őt szintén nem ismerjük meg túlzottan, épp csak egy-két utalást szórnak el arra vonatkozólag, ki volt ő akkor, amikor még nem ütött be a krach. Nem is kell túlmagyarázni. Néha a kevesebb több. Valahogy nem túl meglepő, hogy a két alfahím mellett a női szereplő aki a beavatott-szerepkört tölti be, már nem tűnik olyan izgalmasnak. Ugyanakkor ő az egyetlen a filmben, aki változik a történések hatására és gyámoltalan lányból egy talpraesett, önellátó, acélos nő lesz, aki ugyan odaadja saját magát a főhősünknek egy enyhén erotizált jelenetsorban (a győzelem érdekében), de a végén a maga útjára indul, hogy megtalálja a vámpírlét ellenszerét (tekintve, hogy a film elején őt is megharapták).
Norrington a filmjét acélos-sötétkékes mázba mártotta, kölcsönözve az egésznek egy leheletnyi technoir stílt (amihez hozzájön a lüktető elektronikus zene), ami akár James Cameron első Terminator-moziját is eszünkbe juttathatja, de ha közelebb akarunk tapogatózni, akár Kathryn Bigelow Alkonytájt című filmjét is megemlíthetjük, mely szintúgy vámpírokat állított középpontba. Városképeivel (legyen az akár éjszakai, akár nappali) olyan atmoszférát teremt a film számára, ami azon nyomban beszippant, különösmód figyelemreméltó, hogy a környezet - legyen az bármennyire is fiktív közegbe helyezett - rendelkezik egy hitelesen valószerű hatást keltő külcsínnel: Norrington ügyelt arra, hogy ne a szépet mutassa, de az utcasarkokat, a koszos sikátorokat, amelyek alapvetően részesei a városnak. Apró dolog, mégis rengeteget hozzátesz az összképhez, a film személyiségéhez.
Erőteljes hangulata (mely ráerősít arra, hogy érezzük, egyben egy horrorfilmet is nézünk) az egyik fő vonzereje a Pengének - komolyan veszi magát, de csak addig a pontig, amíg nem válik röhejessé a helyzet. Összehasonlítva a későbbi filmekkel, a három közül legfőképp ez törekedett erre, míg a második jobban, de még érzéssel szabadjára engedte a campet és a mitológiaépítést (valamint több helyet hagyott Snipes-nak is arra, hogy többet mutasson a karakterből), a harmadik pedig már fullba nyomta a kretént, aminek következtében bőven túlmutatott a komolytalanság határán.
Az akciójelenetek is szerves részét képezik annak, hogy a film olyannyira működőképes és nem utolsó sorban szórakoztató: kellő lüktetéssel és példaértékű dinamizmussal vannak vászonra koreografálva, valamint változatosságuk is dicséretes. A nyitó - mára klasszikussá érett - diszkószekvencia szépen megadja az alaphangulatot, a későbbiekben pedig szintén kapunk egy-két emlékezetes, kiemelkedő jelenetet. Nézzük akár a metró-akciót, akár a kung-fu betétekkel tarkított finálét, mind izgalmas, energikus és dúskál az elemi macsóságban.
Érdekes mindezek mellett megnézni azt, hogy a Penge bár elsők között volt azon képregényfilmek között, amelyek bizonyítékul szolgáltak a műfaj létjogosultságára, sem műfaji, sem pedig etnikai szempontból nem bizonyult igazán elöljárónak. A vámpíros akció-horror hibrid azóta sem bizonyult túl kasszarobbantónak, a hasonló kaliberű Daybreakers című film is inkább egy szűkebb réteg számára lehet ismerős, a vérszopók főként a young adult regények rajongói szívét célozták meg (lásd: Alkonyat-széria). Ami pedig a főhős bőrszínét illeti, szintén az az érdekes helyzet áll fenn, hogy mintha a stúdiók színvakot játszottak volna és figyelembe sem vették azt, hogy egy olyan sikerfilmet tudhattak magukénak, melynek fekete színész a főszereplője. Hiába volt Wesley Snipes a kvázi előfutára a későbbi hősöknek, az azóta eltelt 25 év alatt csak csekély számú példa akadt arra, hogy ugyanúgy egy afroamerikai férfit tegyenek meg főhősnek. Nem csoda, hogy oly sokan éltették a Fekete Párduc című filmet, amely még a Pengénél is nagyobb számmal rendelkező fekete színészsereget mozgatott magában és mozgatott meg, de ennek tetejébe azt is megengedte magának, amelyet Norrington filmje nem: hogy mindezt az etnikai különbözőséget történetének szerves részévé avassa és képes legyen érdemben kommentálni mindezt. A magam részéről ezért sem tartom jogosnak sokak felháborodását azt illetően, hogy a Fekete Párducot titulálják inkább annak a filmnek, amely ilyenformán első a sorban.
Mert sok tekintetben ugyan a Penge elől járt, kitaposott egy bizonyos utat, de kevéssé nevezhető minden téren forradalmárnak. Ezt a részét adjuk meg Ryan Coogler filmjének. Ezt nézve felmerülhet bennünk a kérdése annak, hogy számít-e ez igazából és levon-e az értékéből a Pengének? Semmiképpen nem, a Wesley Snipes fémjelezte film ugyanolyan vagány, akciói ugyanolyan dögösek, mint eddig voltak, a főhőse pedig továbbra is élő, sétáló definíciója a mozgóképes coolságnak. Bizonyítékul szolgál továbbá arra, hogy a szuperhősmozik többek is lehetnek, mint Vasember és társaik és szépen hozzáadhatnak valamit a vámpírfilmes, akcióhorrorfilmes kánonhoz anélkül, hogy komolyabb kompromisszumot kellene kötniük. És ha jól meggondoljuk: ez a fajta lezserség és vállaltan béfilmes jelleg jelenleg hiánycikként van jelen a képregényfilmes vonalban. Ideje újból behozni.