Egy - helyenként zavarba ejtő módon - személyes írás következik, ami így a legutóbbi pár, száraz bevételi számokkal foglalkozó írásom után eléggé kontrasztos élményt nyújthat majd. Inkább egy nosztalgikus, keserédes élménybeszámolóval készültem, mintsem kritikával a napra pontosan 20 évvel ezelőtt mozikba küldött első (sokaknak pedig egyben az utolsó) Pillangó-hatás film kapcsán.
Eric Bress és J. Mackye Gruber filmje anno ugyanis egy olyan időszakomban talált meg, amikor roppantul szükségem volt bizonyos üzeneteire. A Pillangó-hatás minden hibája ellenére az egyik - ha nem a legnagyobb - kedvenc filmem, még akkor is, ha a filmközösség- és a kritikusok társasága egykoron kvázi kivetette magából. Tisztában vagyok vele, hogy nem "trendi" egy ilyen kaliberű filmet a Letterboxdon a négy, téged leginkább jellemző film listájára felrakni, valamint azzal is, hogy az elkövetkező bekezdésekben eléggé egyoldalúan fogok nyilatkozni Ashton Kutcher sci-fi vezekléséről. Viszont kritikát egykoron kapott eleget (és mint utólag kiderült, nem is feltétlenül jogosan, de erről majd később), úgyhogy most megtisztelem annyival, hogy változtatok a múlton, ezúttal az erényeire fókuszálva.
Ha pedig szeretnétek igazán hangulatba kerülni, ezen a ponton kapcsoljátok be a Staind-től az "It's been awhile"-t (egykoron ez a zene szólt a film hivatalos előzetese alatt). A záró sorokhoz, ha láttátok a filmet, valószínűleg úgyis kitaláljátok, melyik dalt fogom ajánlani…
Figyelem: a cikk spoilereket tartalmaz a film cselekményére vonatkozóan!
Furcsa látni, hogy az utóbbi években agyonjáratott multiverzumos koncepció a maga alternatív valóságaival és "végtelen lehetőségek tárházával" mennyire felszínesen, de legfőképp nem a karakterek oldaláról lett megközelítve. Nyilván a tavalyi Oscar-nyertes Minden, mindenhol, mindenkor esetében ezt erős lenne kijelenteni, mindazonáltal mikor nekiestem ennek az írásnak, rögtön ez jutott eszembe a Pillangó-hatás kapcsán, mint aktuális kérdéskör. Ha továbbra is szeretnék erőltetni ezt az eszközt a mai filmgyártásban, lehet érdemes lenne megvizsgálni, ott hogyan közelítették meg a készítők és mennyire - helyesen - a karakter döntéseinek, tetteinek, leghőbb vágyainak és legszörnyűbb félelmeinek következményeiként ábrázolták a kialakuló alternatív valóságokat.
2009-ben láttam először a filmet, félúton 17 és 18 éves korom között. Nem igazán ápoltam jó kapcsolatot a gimnáziumi osztályommal, többnyire az én hibámból. Rengetegszer kapott el az az érzés, hogy mennyivel könnyebb lenne ott mindenkinek nélkülem. Hogy sokszor egy-egy erősebb mondatommal vagy megkérdőjelezhető húzásommal hány embert bántok meg épp érzelmileg és mit nem adnék azért, ha bizonyos döntéseimet meg nem történtté tehetném. Egy olyan ember vagyok, aki borzasztóan nehezen képes elengedni a múltat és éveket képes vagyok őrlődni jelentéktelen apróságokon is. Éppen ezért (is) hatott rám annyira erősen ez a film és zokogtam végig a stáblistáját mostmár lassan tizenöt éve. Evan (Ashton Kutcher) karakterében számtalan jellemhibámat felismertem, a központi problémáját pedig szinte teljesen átéreztem, ahogy szüntelen próbál alternatív jeleneket és jövőket létrehozni a múltbéli hibái kijavításával, hogy magának, de legfőképp másoknak jó legyen.
Számtalan, egész életünkre hatással bíró traumát vagy sebet gyerekkorban, valamint tinédzserként szerzünk. Rühelltem tininek lenni és a mai napig tartom, hogy történelmi- és társadalmi faktoroktól függetlenül elképzelhetetlenül undorító és gonosz dolgokat bírunk egymással művelni ebben a korban. Nyilván azért itt az előző sorok és bekezdések után megállnék egy pillanatra: szó sincs a filmben is ábrázolt erőszakos és traumatikus élmények átéléséről hála az égnek, meg sem közelítették a személyes tapasztalataim Evan gyerek- és tinikorát. És igen, a film túlzottan, olykor feleslegesen is durván nyúl az erőszak ábrázolásának különböző eszközeihez - gondolok itt a postaládás jelenetre, a dinamitra a pincében, a szerencsétlen kutyusra vagy a teljesen felesleges börtönös jelenetre, ami ráadásul a sci-fi elemek logikáját is felborítja egy húzással… Viszont ennek eredményeként kellően és hitelesen megalapozta főhős mentális állapotát fiatal felnőttként, ami végül a kényszeres változtatásra és ama bizonyos metafizikai pillangószárnyak megremegtetésére ösztökéli.
Kifejezetten nagy szerepet kap a filmben a megfelelő szülői gondviselés is, mind Evan, mind pedig Kayleigh (Amy Smart) és tesvére, Tommy (William Lee Scott), mind pedig Lenny (Elden Henson) karaktereit illetően. A film ügyesen járja körül azokat a végleteket a családi kapcsolatok tekintetében, amik nagyban befolyásolják a főszereplők különböző verziót egy-egy valóságban, melyeket Evan megalkot. A film végkifejlete és Evan utolsó döntése is nagyban összefügg azzal, hogy Kayleigh-t és Tommy-t végül egy idilli, biztonságos családi környezetben neveli fel az ördögi édesapjuk helyett az édesanyjuk. Az egyik kedvenc jelenetem és idézetem a filmből is az egyik szülőhöz, egész pontosan Evan intézetbe zárt apjához, Jasonhöz (Callum Keith Rennie) köthető, akinek a történetét, bármennyire is feleslegesnek tartom az előzményfilmeket, szerintem kifejezetten érdekes és érdemes lenne elmesélni. Tőle hangzik el a "you can't change who people are without destroying who they were" mondás - apja, Jason óvainti Evant, hogy nem játszhat Istent és nem változtathatja meg az embereket maga körül anélkül, hogy teljesen elpusztítaná őket.
Ezzel el is érkezünk az egzisztenciális válság témaköréhez, amit a film szintén magára vállal és amivel egykoron szintén eléggé könnyen tudtam azonosulni. A már egyetemista Evantől hangzik el még viszonylag a film elején, hogy "You think you know me? I don't know me!", elég egyértelműen utalva rá, hogy mennyire elveszett és nem igazán ismeri önmagát se. Evan azon túl, hogy felszabaduljon a korábbi traumáitól és változtasson azok kimenetelén saját és szerettei életének jobbá tétele érdekében, szüntelen keresi saját magát is ezekben az alternatív valóságokban. Apróság, de nagymenő egyetemistaként nem élvezi az újoncok szivatását és látszik rajta, hogy hiába szép és jó minden, ami őt és Kayleigh-t illeti… valami mégsem az igazi. Ez az egész valahogy nem… ő. Ezt a témát a cselekmény legvégéig folyamatosan körüljárják a készítők egészen addig a pontig, mikor is Evan végül úgy dönt, elégeti a múlt béklyóit megtestesítő naplókat, immáron az "I know who I am" szavak kontrasztjának kíséretében.
A film végső üzenete azonban mégis inkább a "meg akarom változtatni a múltat" átívelő mantrához köthető… és nekem is ennek a megértése adta a legtöbbet. Miszerint egyszerűen vannak dolgok, amiken túl kell lépni és haladnunk kell előre. Nem tudjuk megváltoztatni a múltat, de egy jó barátom tanácsát megfogadván nem is elfelejtenünk kell azt (hisz azt nem is igazán lehet), hanem feldolgoznunk. Evan áldozatának hála végül mindenki a legboldogabb valóságát élhette meg… ám ehhez az kellett, hogy elengedje Kayleigh-t. A felismerés, hogy vannak olyanok az életünkben, akiket akármennyire is szeretünk, mégsem nekünk szánta az ég és csak ártani tudunk egymásnak, lehet, hogy anno teljesen szíven ütötte a hősszerelmes tinédzser énemet… De egy olyan leckét tanulhattam meg a filmnek köszönhetően, ami később egy-egy mélypont után segített kimászni a gödörből.
Éppen ezért tartom a négy befejezés közül a leghatásosabbnak azt, ami végül a mozikba került (vagyis amiben Evan és Kayleigh mennek tovább a maguk útján). Ez illeszkedik legjobban az áldozathoz és a témához, amit a film körüljárt az alternatív valóságokkal és Evan végső döntésével, ez támasztja alá leginkább a karakter útját és fejlődését. A "happy ending" (amiben Evan és Kayleigh beszélgetni kezdenek és megbeszélnek egy közös kávézást) és az "open ending" (amiben pedig Evan Kayleigh után indul, a nézőre bízva a folytatást) szerintem sokkalta olcsóbb és "hollywoodi" befejezések lettek volna, amik nem hozzák annyira tető alá a tematikus revelációt. A "rendezői változat" pedig, nos… számomra az már bőven a ló túloldala, ami a hatásvadászatot és az erőszak ábrázolást illeti, viszont a sokkhatása miatt megértem, ha valaki azt preferálja - az átadni kívánt üzenethez igazából illeszkedik, valamint a "Treborn" vezetéknév is morbid értelmet kap.
A film kőkemény 34%-on áll Rotten Tomatoes-on (4,8/10-es átlagos értékeléssel). Ugyanott a közönség tagjai 81%-ig (és 7,8/10-ig) tornázták fel, IMDb-n pedig több, mint félmillió voks alapján 7,6-os értékeléssel büszkélkedhet a Pillangó-hatás. Ahogy említettem, a kritikusok egykoron alaposan elbántak vele. Aztán az évek során kiderült, hogy akkoriban "divat" volt utálni Ashton Kutcher-t és több kritikus is bevallotta, hogy igazából követték az akkori "trendeket" és inkább ők is lehúzták a filmet. Igen, helyenként túlzottan is nyers és sok lehet a film az erőszak ábrázolását tekintve, illetve párszor a klasszikus időutazásból adódó logikai problémák is erősebben felvillannak, de a közönség által belőtt 7,5 - 8 körüli számok szerintem sokkalta közelebb állnak az igazsághoz, mint a "fajtám" kevesebb, mint 5/10-es értékelése. Talán, ha másként alakulnak a dolgok, olyasmi kultklasszikusról beszélhetnénk most, mint a Donnie Darko. De hát kár rágódni a múlton, nem igaz?
Most pedig újra irány a Spotify, a YouTube vagy az iTunes, a keresőbe pedig lehet begépelni az Oasis-tól a "Stop crying your heart out"-ot.
Fogalmam sincs, milyen jellegű írást vártatok egy "Visszatekintő: Pillangó-hatás" című cikktől. Valószínűleg nem ilyet. Ha túlzottan is személyesre sikeredett, utólag is elnézést - erről a filmről nem igazán tudok máshogyan. Viszont azt sem éreztem volna "helyesnek", hogy valaki más írjon róla. Szerettem volna, ha a film megkapja azt a kellő figyelmet, odaadást és tiszteletet, akár csak 5 perc erejéig, amit egykoron nem sikerült neki. Szerintem mindannyiukban lakozik egy kis Evan és néha napján mindannyiunknak jól jön az a fajta keserédes emlékeztető, hogy a múlt miatt már kár őrlődni. Lehet, hogy más stílusban kellett volna írnom a Pillangó-hatásról. Tárgyilagosabban. Kritikusabban. Kevésbé érzelmesen vagy személyesen.
De így utólag átgondolva... nem változtatnék semmin sem.