Bő 20 éve már annak, hogy 1999-ben debütált a Konami fejlesztőstúdiójának horrorjátéka, a Silent Hill, mely nem csak számomra, de játékosok ezreinek jelentett meghatározó, ma is alig megközelíthető élményt. Mindezt tetézi, hogy akár James Cameron Terminátorjához hasonlóan, úgy a japán játékhoz készült második rész minden elemében tökéletesítette az előd által megalapozott receptet. Ennek eredményeképp elkészült minden idők talán legjobb horrorjátéka, hogy aztán később franchise-zá nője ki magát a széria, progresszíve egyre inkább eltávolodva attól, ami egykoron különlegessé tette a Silent Hillt. Durván 8 évnyi hibernáció után pár napja a stúdió bejelentette, hogy feltámasztja a sorozatot, avagy nemcsak új játékok, hanem egy harmadik Silent Hill-film is készülőben van, méghozzá annak a Christophe Gans-nak a kreatív gondozásában, akinek cikkünk tárgyát, a 2006-os, méltatlanul alulértékelt filmfeldolgozást is köszönhetjük. A bejelentések örömére nézzük is meg, milyen volt Silent Hill városának filmvásznas bemutatkozása…
Gans filmje már a kezdettől fogva alapos hátrányból indult számos rajongó szemében, ugyanis az első játékot (mely egyébként közel sem bírt olyan nüánszolt és mély történettel, mint utódja) adaptáló film a főhősön is végrehajtott egy jelentős változtatást, ugyanis az elveszett lányát kereső apa (Sean Bean) helyett az édesanya, Rose da Silva (Radha Mitchell) próbálja meg túlélni Silent Hill borzalmait. Ugyan egy ilyen váltás eleinte szükségszerűtlennek tűnhet, ám Gans megközelítése alapjaiban gondolta újra a koncepciót, és olyan árnyalatokat vitt Rose figurája, vagy épp az anyaság szimbóluma által a történetbe, ami az eredeti játékban nyomokban sem volt tetten érhető - elvégre is, a videojátékok akkor még egészen gyerekcipőben jártak a komplex narratíva terén. A film ezt a változtatást nem pusztán részletkérdésként, hanem egy kifejezetten fajsúlyos elemként kezeli a teljes cselekményt átívelően, mely azt gondolom, egy olyan olvasatot adott a 2006-os filmnek, ami máig megkülönbözteti és felemeli a szérián belül.
A cselekmény ezen túl, amennyire lehetett hű maradt az alapanyaghoz, ám mivel az 1999-es játék alapvetően egy kifejtetlen, sokkal inkább az atmoszférára fókuszáló történettel bírt, így több ponton is jelentős továbbgondolásra volt szükség ahhoz, hogy a film dramaturgiáját nézve is működhessen. Főként az egyházi, és az abból kibontakoztatott boszorkányüldözéses vonalra gondolok, mely a mai napig megosztó megközelítésnek számít számos rajongó szemében. Szerintem azonban Gans pont akkora szabadsággal és az eredeti alkotást értő attitűddel állt a munkálatokhoz, ami aztán egy pár elemében talán gyengébb, de összességében kifejezetten koherens élményt adott. Rose eltűnt, és a városhoz egyértelműen szorosan köthető kislányának, Sharonnak (Jodelle Ferland) a drámája vitán felül a film legerősebb pontja az írást tekintve. Méghozzá úgy, hogy egyszerre van remek összhangban a játékban látottakkal, és egészíti ki azt egy abszolút filmvászon-kompatibilis történettel. Az anyaság szimbolikájának állandó jelenléte pedig olyan vetületeket és érzéseket visz a filmbe, melyek nélkül utólag elképzelni sem lehetett volna Gans-filmjét.
Főleg ahhoz képest hatalmas varázslat, hogy a film képes volt felnőni a játékszériához, hogy ugyan tartalmilag az első részt hivatott feldolgozni, 2006-ra azonban már 4 Silent Hill-játékon voltunk túl. Ez pedig azért nem elhanyagolható részlet, mert a Konami kultikus szériájára elsősorban nem az elmesélt történetei miatt emlékszünk, hanem azért a szavakkal nagyon nehezen megfogható hangulatvilágért és mindenen átívelő atmoszféráért, ami azután fogad minket, hogy rányomunk a főmenü "New Game" gombjára. A Silent Hill úgy tud minden elemében hamisítatlan japán játékélmény lenni, hogy egyébként érezhetően a nyugati közönségnek (is) szeretne imponálni.
Ennek hatására született meg egy olyan egyveleg, mely a japán kultúrának a 2000-es évek elején sokkal kevésbé kitett közönség számára is befogadhatóvá tette az élményt, ámde mégis pontosan lehetett érezni, hogy ez valami merőben más, nagyon nehezen leírható dolog, mint amit előtte láttunk. Ezt az élményt tetézi a Silent Hill mára ikonikussá vált, ködbe burkolódzó látványvilága is, amit egyébként az akkori konzolok erejéből fakadó technikai limitációnak köszönhetünk. Hasonlóan fontos, sőt, az egész széria hangulati alapját szolgáló eleme még az élménynek Akira Yamaoka csodálatos, vagy éppen piszkosul feszült zenéi, melyekhez hasonlót mind a mai napig nemigen lehet találni. Főleg nem olyan műfaji eklektikusságban, mint amit a japán zenész zseniális elméje képes kitalálni.
A Silent Hill hangulatiságát nem pusztán utánozni, de megőrizni is szinte lehetetlen feladat, főleg akkor, ha egy olyan kulturális szűrön keresztül nézzük, mint amilyen a 2006-os film is. Adott ugyanis egy hamisítatlan japán játék, melyet aztán egy amerikai filmstúdió szeretne vászonra vinni (többnyire amerikai színészekkel is), méghozzá egy francia rendező kreatív vezényletével. Nem vitás, hogy ez a végeredményen is érződik, Gans filmjén már nem feltétlen érezni a japán kultúrából fakadó, az eredeti élményre rendkívül pozitívan ható idegenséget, még úgy sem, hogy Akira Yamaoka zenéi, vagy épp a Masahiro Ito által megálmodott, s parádésan megdizájnolt lények (többé-kevésbé) eredeti formájukban térnek vissza a filmben. Kommerszebb élmény lett a film, mint az eredeti mű, viszont ez - úgy érzem, hogy - egy elfogadható kompromisszum annak fényében, hogy Gans úgy tudta megőrizni a játékok identitását, hogy közben saját vízióját is koherens, minden elemét tekintve működő formában tudta megvalósítani.
A 2006-ös Silent Hill-film technikailag en bloc magas színvonalat képvisel, s jól látszik, hogy ahol csak lehet, a játék által megálmodott jelenetekből és elemekből építkeztek. Egyik kedvenc részletem mind a mai napig az, ahogyan Rose a buszmegállók táblái alapján igyekszik navigálni a kihalt városban - tökéletesen megidézve azt, ahogy a játékos is minden sarkon kényszeresen nyitja meg a játék térképét. Elvégre is, Silent Hillben egy perccel sem akarunk több időt bolyongani annál, mint ami feltétlen szükséges. Gans rendezésének látványvilága mind a mai napig remek és önazonos, főleg azok a szegmensek, ahol valós időben láthatjuk, ahogy a város, és annak minden tartozéka a szemünk láttára rohad el. A gyalázatosan pocsék, nem Gans-rendezte második rész fényében hatványozottan felértékelődnek ezek az aprólékos odafigyelések, hiszen a Kinyilatkoztatás alcímre hallgató förmedvény ott spórolt a Silent Hill-élményen, ahol csak tudott.
A Silent Hill - A halott város szerintem már a rajtvonalnál elvérzett volna akkor, ha az előző bekezdésekben ecsetelt hangulatiság nem lett volna a helyén. Szerencsére ezzel végül nem volt probléma, s ez azért volt létfontosságú, hogy egy olyan Silent Hill-filmet kapjunk, ami nem csak címében emlékeztett a kultikus játékra. Igen ám, de ebből még nem következik automatikusan, hogy feltétlenül szükségünk lett volna egy filmes átiratra - a kérdés ugyanis ilyenkor az, hogy van-e bármiféle hozzáadott érték azon túl, hogy egy szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé teszi az élményt. Ez az a pontja Gans rendezésének, amivel valószínűleg a legtöbb rajongó vitatkozna, de én a kezdettől fogva úgy éreztem, hogy a markánsabbá tett vallási-szektás vonal, vagy éppen Alessa tragédiájának kibontása az egyik legjobb dolog volt, amit a film csak tehetett. Ugyan Christabella szerepében Alice Krige kissé karikatúraszerű alakítása olykor kifejezetten idegesítő tud lenni, ahogy a masszaszerű gyülekezet ábrázolása is hajlamos távolra esni az alapanyagtól. Amit végül mégis kikerekítettek a boszorkányüldözésből, Silent Hill múltjából és Alessa bosszújából, az az egyik legjobb forgatókönyv, mely bármelyik játékadaptáció kapcsán csak elképzelhető volt. Végtelenül nyomasztó és fájdalmas történet bontakozik ki a játékidő során, aminek a végén a néző jutalma pedig egy bűnösen katartikus, de legalább annyira keserédes konklúzió.
Mindez nem jöhetett volna létre három egészen erősen színésznői alakítás nélkül. Radha Mitchell játékát mi sem dicséri jobban Rose szerepében, mint hogy utólag már elképzelhetetlen lenne a film a játék eredeti főhősével, Harry Masonnel - eretnek beszéd, tudom, de ez az igazság. Persze, hiteles esendő női figurákat láttunk már, nem egyet, ám Mitchell ezzel párhuzamosan pont tökéletes ütemben válik azzá a mindent legyűrő, a természet fölé emelkedő édesanyává, akire Sharonnak - és Alessának - szüksége volt. Az őt eleinte üldözőbe vevő, majd aztán bajtárssá avanzsáló rendőrnő, Cybil Bennett szerepében az azóta a The Walking Deadből ismeretes Laurie Holden bújik. Valószínűleg neki köszönhetjük a film legfájdalmasabb, máglyán megégetős jelenetét, amit minden egyes újranézéskor hasonlóan nehéz végigülnöm. Mindkettőjük remekül játszik és ahhoz, hogy ez a történet valóban működhessen, elengedhetetlen volt mindaz, amit Jodelle Ferland és az ő karaktere(i) képviselnek. Az akkor még pusztán 12 éves színésznő - aki egyébként azóta sem tudott megközelítőleg sem hasonlóan erős alakítást nyújtani - az, aki igazán egyberántja ezt a filmet.
Sharon testesíti meg azt a tisztaságot és ártatlanságot, aminek brutális meggyilkolásával és megszentségtelenítésével Silent Hill polgárai egy olyan bűnt követtek el, mely azóta is perzseli s mérgezi a halott várost. Egy viszonylag nagyléptékű cselekménynek vagyunk tanúi, mégis minden, ami történik az valójában egyetlen kislány lelkének megóvásáért van - vagy épp annak teljes megrontásáért. Kissé kommersz módon, de így is egy egészen megrázó tragédiát mesél el a film, mely egyúttal számos olvasatnak ágyaz meg, remekül - elég csak az iskolai gondnok, Colin szerepére és rothadó manifesztációjára gondolni. A kis Ferland pedig nem is Sharon szerepében, hanem az ártatlanságát vesztett Alessa bőrében tud igazán sziporkázni. Egyszerre fenyegető, bájos és fájdalmasan meggyötört játékkal emeli egy szinttel feljebb a filmet Ferland, a Mitchellel alkotott anya-lánya kapcsolatuk pedig minden, ami ez a film csak lehetett. "Az anya isten a gyermek szemében." - hangzik el a film katartikus csúcspontját követően, ami akár a film tételmondata is lehetne.
Több korábbi írásomban is utaltam már rá, hogy Christophe Gans Silent Hill-filmje úgy tud a legjobban sikerült videojátékos adaptáció lenni mindmáig, hogy egyúttal nagyobb vállalást nem is tudott volna tenni azzal, mint hogy a játékipar egyik legmeghatározóbb címéhez nyúlt. Persze, a 2006-os film nem definiál újra semmit, ha pedig valakinek nem fekszik a Silent Hill által képviselt hangulatiság, akkor simán benne van, hogy egy számára vérszegény horrorélményt kap, mely nem ijesztgetni próbál, hanem az atmoszférájával hatást gyakorolni. Én ezzel szemben óriási hálát érzek Gans irányába, amiért értő-érző odafigyeléssel és alázattal nyúlt a hozzám hasonlóan még rengeteg játékos számára meghatározó szériához. Azt is meg merem kockáztatni, hogy bizonyos elemeihez még nagyban hozzá is tudott tenni a film a Silent Hill-örökséghez. Óvatos, de legalább annyira lelkes optimizmussal várom, hogy a francia rendező mit fog kihozni a frissen bejelentett második játékfeldolgozásából.