Felülmúlás terén nem volt könnyű feladata a film készítőinek sem, mert bár mozifilmek esetében nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket az univerzum, mind az eredeti széria, mind az azt követő sorozatok köré olyan hatalmas kultusz nőtte ki magát, hogy természetesen nem kevés szkepticizmus vette körül a reboot-kísérletet. J.J. Abramset - aki nem titkoltan hatalmas Star Wars rajongóként nőtt fel, és a Star Trek kicsit porosabb világához inkább csak tisztelettel viszonyult - sikerült a forgatókönyvvel meggyőzni arról, hogy igenis lehet itt is keresnivalója. Nem véletetlenül építették fel a tévés marketinget arra a mottóra, hogy "Ez nem az apátok Star Trekje", amin persze az érzékenyebb lelkű trekkiek/trekkerek meg is sértődtek, bár már akkor is voltak sokan, akik a sorozat szellemiségéhez méltó nyitottsággal várták az új kalandot. Ekkor már 6 év telt el az utolsó, nem túl jól sikerült mozifilm óta, és az Enterprise sorozat is jó pár éve véget ért, úgyhogy a rajongók is ki voltak már éhezve egy felpimpelt USS Enterprise látványára, vagy úgy általában bármilyen új produkcióra.
Csak a magam nevében tudok nyilatkozni, de amikor a legnagyobb titoktartás mellett forgatott - ma már a 15. évfordulóját ünneplő - film első teasere kijött, úgy éreztem magamat, mint a kisgyerek karácsony előtt. A készülő Enterprise munkálatait látjuk, ahogy sötétben hegesztgetik, aláfestésnek pár jól ismert hangfelvétel az űrkutatás történetéből, majd a végső érzelmi kegyelemdöfés: az eredeti Spock, Leonard Nimoy hangján elhangzik "Az űr a legvégső határ…"
Ekkor még nagyon sok találgatás volt, hogy végül az eredeti színészek közül ki fog szerepelni a rebootban, és bár William Shatnert általában nehéz távol tartani az ilyen projektektől, véleményem szerint helyes döntés volt, hogy Leonard Nimoy képviselte a kontinuitást múlt és jelen - ez esetben párhuzamos valóság - között. Spock karaktere mindig is mintha népszerűbb lett volna Kirk kapitányénál, és ebben nem kis szerepe volt Nimoy színészi és emberi kvalitásainak. Shatnert is nagy szeretet övezi a rajongótáborban, amiben ő egyébként a mai napig hálával és örömmel fürdik, de túlontúl színpadias, túljátszott előadása nekem már a '90-es években felnőve is nem kicsit volt avittos.
Kétségtelen, hogy minden reboot legsarkalatosabb pontja a megfelelő szereplők kiválasztása, amiben egyetlen egy hibát sem vétettek, sőt! Hét igen szeretett és tévétörténeti szempontból is meghatározó karaktert kellett megfiatalítani, anélkül, hogy ócska paródiának hassanak az alakítások, de mégis ismerősek legyenek. Fontos volt a színészeknek és a rajongóknak is, hogy mindannyian megkapták az áldást az eredeti színészektől is, többüket kifejezetten mentorálták is, Zachary Quinto például - akit az elsők között castingoltak - meghatóan beszélt róla, hogy Leonard Nimoy nem sajnálta az időt és az energiát, hogy megossza vele a saját mentális útját a karakterhez, és ezeket a beszélgetéseiket féltett kincsként őrzi az emlékezetében. A külső hasonlóság mellett egészen elképesztő alakítást nyújt Quinto, teljesen átlényegűlve Spockká, de kiegészítve azokkal a személyiségjegyekkel, amelyeket az alternatív idővonal lehetővé tesz az eltérő életút okán.
Chris Pine, azaz ifjabb Kirk első dolga volt, hogy levelet írt Shatnernek, amelyben kifejezte tiszteletét, csodálatát a munkássága iránt, és demonstrálta, hogy alázatosan viszonyul a feladathoz. Ezzel gyakorlatilag kihúzta a méregfogát minden lehetséges féltékenységnek, ami nem állt azért soha távol a kissé hiú kollégától. Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Pine brillírozott Kirk szerepében, jobban átadta a karakter lényegét, mint amennyire Shatnernek valaha is sikerült, miközben rendkívül finoman beleszőtt egy kis hangulatot az előd alakításából is. Inspirációként Top Gun Maverickjét, valamint Harrison Ford Han Soloját és Indiana Jones-át vette alapul, de azzal, hogy teljesen magávé sikerült formálnia a karaktert, egycsapásra az A listások közé emelkedett a karrierje.
Pedig az első meghallgatása saját bevallása szerint borzasztóan rosszul sikerült, de szerencséjére Abrams ekkor nem volt jelen, és kapott egy második esélyt is, ahol Zachary Quintóval olvasta fel a szövegkönyvet. Senkiben nem maradt kétség, hogy megtalálták az emberüket. De még ezután sem volt biztos benne, hogy elvállalja-e a szerepet, mert ekkoriban előkészületben volt egy újabb Joe Carnahan projekt - a Füstölgő Ászokban már láthattuk redneck náciként -, amelyre már korábban igent mondott. Komoly vívódások és az egyébként megértő rendezővel folytatott beszélgetések után mondott csak igent a nagyköltségvetésű lehetőségre. Carnahan felé később törlesztette adósságát a Felnyomva című filmben vállalt cameójával, ahol egyébként kifejezetten főbb szerepe van, de amennyiben feltüntették volna a nevét, a szakszervezeti szabályok értelmében jelentős tiszteletdíjat kellett volna neki kifizetni.
Zoe Saldana sci-fi istennői státuszán hatalmasat dobott a 2009-es év, hiszen ugyanekkor jött ki az Avatar is. Ő részben az eredeti sorozatért rajongó anyukája kedvéért vállalta el a szerepet, de azt is hatalmas megtiszteltetésnek érezte, hogy Nichelle Nichols rövidre szabott egyenruhájába bújhat. Nichols volt az egyik első afro-amerikai színésznő, akit komolyabb szerepben lehetett látni a tv képernyőkön. Uhura olyannyira jelentős karakter volt ez idő tájt, hogy maga Dr. Martin Luther King beszélte le a színésznőt a sorozat elhagyásáról, hiszen azzal, hogy tiszti pozícióban is el lehetett képzelni a tagjaikat, nagyon komoly reprezentációt kapott az afro-amerikai közösség - tegyük hozzá, hogy a nők is.
Hasonló motivációkkal jelentkezett be John Cho is Sulu megformálására, J.J. Abrams egyértelműen őt szerette volna, azonban volt egy kis bökkenő. Míg az eredeti Sulut alakító George Takei japán származású, addig Cho koreai. Felmerült, hogy a rajongók nem vennék jól a változtatást, de Takei megnyugtatta őket, hogy a Star Trek megálmodójának, Gene Roddenberrynek a víziója alapján Sulu összázsiai képviselőként jelent meg már az eredeti csapatban is. Az időközben tragikusan fiatalon balesetben elhunyt Anton Yelchin pedig a való életben is kiemelkedő intellektussal bírt, és a csapat legfiatalabb tagjaként is rommá alázott mindenkit a sakktáblán a forgatási szünetekben. Született oroszként azt gondolnánk, hogy nem okozott neki nehézséget az akcentus, de a hagyományok miatt egy komikusan sztereotip kiejtés és a valódi között kellett lavíroznia.
Ha valakit keresni sem kellett szinte, az Karl Urban volt, aki amint megtudta, hogy készülőben van egy Star Trek film, rajongóként folyamatosan kereste a kapcsolatot az alkotókkal, és a meghallgatásra úgy lépett be, mintha DeForest Kelley reinkarnálódott volna. A másik sci-fi őrült a csapatban Simon Pegg volt, akit megtestesült álomként ért Abrams megkeresése, elsőre kicsit meg is szeppent, hogy nem biztos benne, hogy el meri vállalni, mire Abrams a levelezésben írta, hogy rendben, tudomásul vette. Tíz másodpercen belül érkezett a válasz Peggtől, hogy várjunk, várjunk, várjunk!
A film készítésekor a legnagyobb húzónév Eric Bana volt, akit alig lehetett felismerni az Oscar-díjat érő sminkesek munkája alatt, de tisztes munkát végzett a bosszúszomjas, őrült romulán bányász szerepében. A főszereplő gárda nagy része viszont ekkor még relatíve ismeretlen volt, és a film mindannyiuk karrierjén sokat dobott, de talán Chris Hemsworth köszönhet a legtöbbet a produkciónak, akinek ugródeszkaként szolgált a Thorhoz a vásznon eltöltött 10 perc. Az ekkor Hollywoodban még teljesen ismeretlen ausztrál szappanopera sztárt azért választották Jim Kirk apjának szerepére, mert nagyon hasonlított Chris Pine-ra. Ez a hasonlóság a hollywoodi Chrisek között később számtalan poén forrása lett, pláne, hogy Chris Pine a Wonder Woman film múltból szakadt Steve Trevorjaként csak tovább fokozta a zűrzavart azzal, hogy könnyen összekeverhetővé vált Chris Evansszel, aki szintén egy múltból szakadt, képregényhős Steve-ként vált híressé az Amerika Kapitányban. És hogy a negyedik fehér, magas, jóképű Christ is megemlítsük, Pratt szintén járt meghallgatáson Kirk szerepére, majd lett híres a szuperhős szcénában.
Gyerekkorom óta bosszantott, hogy egy ennyire izgalmas világ miért nem kapta meg soha azt a filmes költségvetést és törődést, amit megérdemelt volna. Sokan jöttek azzal, hogy túlságosan akciódús, poénkodós, populáris stílusban lett leforgatva ez az új film, és ezáltal hűtlen lett az eredeti sorozatok filozófikusabb, társadalmi kérdéseket boncolgató hangulatához. Én már akkor sem értettem egyet ezekkel a kritikákkal, ugyanis bármelyik Star Trek sorozatról, de az eredetiről kifejezetten elmondható, hogy az akció, a bunyó, az űrvadnyugati hangulat és a humor szerves része volt a történetnek egyetlen különbséggel - mindezt filléres költségvetésből kellett megvalósítaniuk. Így aztán amikor már az intro alatt kapaszkodnom kellett a moziszék karfájába, és kapásból olyan érzelmi hullámvasúton száguldottunk végig az első tíz percben, ami adott esetben még egy film csúcspontjára sem hozott volna szégyent, azt éreztem, hogy végre méltó csomagolást kapott kedvenc űreposzom. Könnyeimet törölgetve összenéztünk a férjemmel, miközben Michael Giacchino epikus fanfárjaira beúszott a főcím, hogy te jó ég, innen még hova tovább lehet fokozni az adrenalint, és lám, sikerült. Az, hogy a végleges vágásban ennyire feszesre sikerült venni a tempót sokáig vita tárgyát képezte a rendező és Bryan Burk producer között, végül szerencsénkre utóbbi került ki győztesen.
Ennek helyességét Abrams sem vitatta, ugyanakkor fájó szívvel, de le kellett emiatt mondaniuk Spock születéstörténetéről, mivel az kronológiailag jóval megelőzte Kirkét. Az audiokommentárt hallgatva egyébként rendkívül jól látszik, hogy Abrams kifejezetten csapatjátékosként szeret dolgozni, és meggyőzhető, ha valakinek jobban működő elképzelése van egy adott kérdésben. Kialakult azonban nála egy igen komoly függőség az úgy nevezett 'lens flare', azaz a kamera lencséjén kialakuló csillanások iránt. Az eredeti koncepció emögött az volt, hogy a fikciós környezetet valósághűbbé teszik ezek az optikai hatások, azonban olyan szinten túlhasználta, hogy hamar mémesedett is a jelenség. Később ő is belátta, hogy amikor már a karakterek arcát sem látni, az már beteges, ezzel a felesége szembesítette. Utólag tudott nevetni magán, annak ellenére, hogy a forgatásokon konkrétan ő állt zseblámpával a kezében vakítani a kamerát.
Na de mire megyünk a még oly' tehetséges színészekkel és a legcsillogóbb űrhajóval is, ha a történet nem illeszkedik az igen gazdag világ kánonjába, és bizonyosan ízekre szedik a rajongók a legkisebb pontatlanságért is, míg az elvárt új nézőknek negyven évnyi lemaradást kellene behozniuk? És itt jön képbe az írópáros, Roberto Orci és Alex Kurtzmann, akik Abramsszel ellentétben maguk is Star Trek rajongók voltak, éppen ezért láthatóan nagy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz, de szerencsére nem túl konzervatívan. Azzal, hogy párhuzamos valóságba helyezték a történetet, átvágták a fent említett gordiuszi csomót, hatalmas kreatív szabadságot adva maguknak is, és a potenciális további sorozatok íróinak is. A történet szíve Kirk és Spock kapcsolata, amihez ihletül szolgáltak az írópáros saját élményei is, valamint John Lennon és Paul McCartney megküzdött barátsága is.
Aki szokott szerepjátékozni, nagyon jól tudja, milyen sokat számít egy kezdő kalandozócsapat jó összemesélése. Ezt a csapatot hamarabb ismertük összeszokott társaságként, mint zöldfülű kezdő karakterekként. Éppen ezért tudott a film olyan történetet elmesélni a hősök szintjén, amit még biztosan nem láthattunk a régebbi iterációkban. Hacsak egy lehelettel is kevésbé lett volna fontos a látványnál a fókuszban lévő csapatdinamika, ment volna az egyszernézős kategóriába a film. Bár vannak kiemelt főszereplők, végső soron a Star Trek univerzumában soha nem csak az egyének boldogulásáról szóltak a történetek, hanem hogy együtt, csapatban, kompetensen és jóra törekedve, hősies és önzetlen áldozatoktól sem visszariadva bármit elérhet az emberiség, és egyben ez egyéni fejlődésünk záloga is. Ehhez az optimista üzenethez hű maradt a 2009-es film is, és véleményem szerint ezért is sikerült új életet lehelnie apáink Star Trekjébe.
Még a legkritikusabb rajongók is elismerik érdemként, hogy új rajongókat nyert meg magának a reboot, és végső soron ennek a vérátömlesztésnek a következménye, hogy Kurtzman vezényletével megszülettek a Star Trek kiterjesztett univerzum sorozatai is a CBS égisze alatt. A mozifilmek terén viszont döcögőssé vált a folytatás, miután a Sötétségben 2013-ban követte Benedict Cumberbatch-csel kiegészülve az első részt, majd a Star Trek: Mindenen túl 2016-ban. A Paramount szuperhős filmektől vérszemet kapott profitelvárásai miatt idén már a nyolcadik év telik el új epizód nélkül. Sokadik forgatókönyvről és rendezőről kaptuk nemrég a híreket, miközben a korábbi projektek sorra elbuktak, részben a színészek ügynökségeivel folytatott sikertelen tárgyalások miatt. Pedig az eredeti színészgárda minden tagja örömmel térne vissza a folytatásra, ha sikerülne megegyezniük, de jellemzően ők tudnak meg mindent a legkésőbb. Volt rá precedens, hogy a stúdió előbb jelentette be, hogy a 2009-es stáb fog visszatérni, minthogy egyáltalán megkeresték volna őket. Ami biztosnak látszik a hírek szerint, hogy a Star Trek 4 körül megint zörög a haraszt, és hogy a stúdió ezzel a csapattal képzeli el lezárni a Kelvin-idősíkot. Én már nagyon óvatosan merek reménykedni a korábbi csalódások után - többek között, amikor egy ponton Tarantino is előállt egy ötlettel -, de a trilógia továbbra is megmarad nekünk, és ez a szerethető csapat is halhatatlanná vált már a vásznon.