Lehet, hogy nem lesz túl népszerű ez a nyitómondat, de meggyőződésem, hogy Superman karaktere senkit nem érdekelne, ha ma jelenne meg az első képregény vagy film róla. Ezzel nem a szuperhőst vagy az előbb említett médiumokat szeretném leszólni, hanem inkább kontextusba helyezni a szuperhősök helyzetét napjaink vonatkozásában, amikor már inkább csorbítanak a mítoszon, semmint mélyítenek rajta (talán nem is véletlen, hogy James Gunn rendezi a következő Superman-filmet).
El kell ismerni, hogy annak ellenére, hogy Clark Kent eredettörténete és személyisége a tökéletes (és jól bevált) recept egy szuperhőskarakter megalkotására, mára pusztán kiindulási alapnak elégséges, melyen bőven van mit toldozgatni, foldozgatni.
Azonban hangsúlyozom még egyszer, Superman mindig is a szuperhősök egyik legnagyobb alakja fog maradni, éppen ezért emlékezünk meg most kereken 45 évvel később Richard Donner 1978-as adaptációjáról Christopher Reeve, Marlon Brando, valamint Gene Hackman főszereplésével.
A legenda már abból is látszik, hogy megszületett, hogy Superman történetét még annak sem kell elmesélni gyorstalpaló gyanánt, aki sem filmeket nem látott, sem képregényeket nem olvasott. A recept egyszerű: egy messzi-messzi bolygóról a Földre kerül az emberhez képest isteni erővel és tudással rendelkező Kal-El (Reeve), aki sokáig magáról sem tudja, hogy mire képes, de nyilván idővel fény derül rá, és már csak annyi hiányzik, hogy méltó ellenfélre találjon, aki ezúttal nem más, mint Lex Luthor (Hackman).
Nem célom filmtörténeti előadást tartani, de annyit azért érdemes tudni, hogy a 70-es évek nagyon izgalmasak voltak Hollywoodban, mert míg az évtized első felében a lázadóbb szerzői filmeseké volt a főszerep, azt követően folyamatosan kezdték őket felváltani a blockbusterek, élükön Steven Spielberg A cápájával és George Lucas Csillagok háborújával. Ezt a sormintát folytatta a 78-as Superman is, ami már az Egy új remény büdzséjének ötszöröséből készült (55 millió dollár) és az év második legnagyobb bevételére tett szert a maga szerény 300 milliójával.
Richard Donner, akit ma a 80-as évek iparos rendezőjeként aposztrofálunk, fogta ezt a történetet és olyan írókkal együttműködve vitte filmre, mint például Mario Puzo (A keresztapa), David és Leslie Newman, a négyszeres Oscar-díjas Tom Mankiewicz és Robert Benton (Kramer kontra Kramer). Na jó, ennél azért összetettebb volt a képlet, ugyanis eredetileg nem Donnernek címezték a projektet, hanem többek között a James Bond-filmekről ismert Guy Hamiltont szemelték ki maguknak, ám végeredményben csak az Ómen direktoránál kötött ki a film.
Az elején az sem volt ám olyan egyértelmű, hogy az akkor még főként epizódszerepeket kapó Christopher Reeve kapja majd a címszerepet, aki lássuk be, elég távol állt a sztárstátusztól. Megkörnyékezték például Burt Reynoldst, Paul Newmant, Christopher Walkent, James Caant és Nick Noltét, de az esetek többségében vagy kreatív nézeteltérések miatt, vagy csak szimpla érdektelenségből elutasították a szerepet. Donner egyébként mindvégig egy kevésbé ismert színésznek szánta Superman karakterét, és éppen ezért lett volna kézenfekvő Reeve, de vele meg az volt a gond, hogy nem elég izmos. A számos visszautasítást követően - és látva Reeve színészi képességeit - mégis mellette döntöttek, de ha másból nem is, a tizedannyi fizetéséből mindenképp látszott, hogy melyik polcon van a filmben feltűnő Hackmanhez és Brandóhoz képest.
Ahogy említettem, nem ez volt az legelső blockbuster, de mindenképp a kezdeti éllovasok közé sorolható. Mindemellett a szuperhősfilmes zsánerben nem szabad elvitatni a hatását, mert bogarászhatunk éppen korai filmekre a műfajban, de ilyen nagyszabásút biztos nem fogunk találni, nem beszélve arról, hogy ezt már folytatások is követték. A Superman ma már inkább nosztalgiafilm, de látva a "következményeket" nem lehet a filmtörténeti szerepét semmissé tenni. Isten éltesse!