A szociálisan kényes dilemmák burkolt megvilágítása, a morális határok finom, ám mégis határozott feszegetése, illetve a különféle politikai megbélyegzések túlzottan direkt, de annál hatásosabb kifordítása, rendre a mintegy görbetükröt tartó X-men sajátja volt. A sorok között ügyesen megbújó fajsúlyos esszenciát, pedig éppen a valódisága teszi egyrészt szemtelenül provokatívvá, másrészt pedig ijesztően briliánssá. Tudniillik legyen szó akár a kollektívum, akár pedig az individuum bírálatáról, az X-men sohasem viszolygott a különböző közösségi rákfenéket, a mutánstársadalom álcájával demonstrálni. És bizony nem is kell túl mélyre ásnunk e jelentéstartam igazolásához; merthogy már maga a mutánskérdés is kismillió téves, vagy rosszul kezelt szociális és politikai beidegződés metaforájaként hivatott funkcionálni.
Az annak idején mintegy X-Men spinoffként indult X-Faktor cselekménye, a Brian Michael Bendis jegyezte Avengers Dissabmled és a Breakout (itthon szintén a Kingpin gondozásában megjelent Káosz és Kitörés) közvetlen foganatjából született, nyolc részes House of M, azaz a Mutánsvilág drámai eseményeit követően veszi a fonalat; minek során a világ mutánsainak mintegy kilencven százalékát, az addigra már drasztikusan instabillá vált Skarlát Boszorkány megfosztotta képességeitől. Peter David pedig egy olyan disztopikus környezettel ismerteti meg az Olvasót, ahol a megbélyegzésből eredő kirekesztés fogalma egyrészt visszafordíthatatlanul is természetessé vált, másrészt pedig bár nincs effektív világvége, a perspektíva (és persze a Ryan Sook-Dennis Calero duó illusztrálta színvilág) mégis olyan komor, már-már sivár hangulatot sugall, mintha az ítéletnap már régen bekövetkezett volna.
A történet javarészt az úgynevezett Mutánsvárosban játszódik, ami kis túlzással akár egyfajta gettóként is definiálható, melyben mind a még képessége birtokában lévő mutáns, mind pedig az erejétől már megfosztott ex-mutáns, ha meleg otthonra ugyan nem is, de legalább menedékre lel. Mutánsváros látszólagos túlélésének kulcsa pedig a Jamie Madrox, azaz a Többszörös Ember vezette X-Faktor magánnyomozóiroda kezében van, akiket nemcsak egy intézményesített mutánsellenes szervezet, vagy a gyűlölettől fröcsögő, könyörtelen világ súlya kísért, de mindennapjaikat még önnön démonjaik is bőszen igyekeznek pokollá tenni. Peter David a klasszikus értelemben vett szirupos hősideált messze elkerülvén, egy sokkalta megfoghatóbb, ha úgy tetszik hétköznapiasabb aspektusból nyúlt a karaktereihez, közelebb hozva ezzel őket az Olvasóhoz. Bár mégiscsak fiktív szereplőkről van szó, a hétköznapi tragédiájukon, valamint valóságszagú jellemvonásaikon túl, dialógusaik és reakcióik is hátborzongatóan életszerűek, már-már emberiek.
Hiszen David hősei minden mutánserő dacára is esendők, akik bár persze jófiúk, mégsem félnek teret engedi önnön egójuknak; legyen szó akár kétségeik és félelmeik hangoztatásáról, akár szükségleteik kiéléséről, akár pedig emberi mivoltjuk megéléséről. Erényeiket pedig olykor éppen saját jellemhibáik semlegesítik, megkérdőjelezvén ezzel önnön hovatartozásukat, a jó és a rossz pólus közötti, hajszálvékony határvonal két oldalán.
Peter David egy egészen sajátos, fanyar humor álcája mögé bújtatva mutatja be karaktereinek minden emberi gyengeségét, úgy helyezve rá ezzel a nyomatékot a komor háttértartalom drámaiságára, hogy mégsem érezzük azt sem izzadságszagúnak, sem pedig indokolatlanul túlhangsúlyozottnak. Függetlenül attól, hogy a figurái valójában mutánsok, a hősök társadalmában betöltött relevanciájukat, látszólag még ők maguk is megkérdőjelezik; hiszen egyrészt tisztában vannak saját sokad rangúságukkal, másrészt pedig nemcsak önnön kétségeik és félelmeik rabságában kénytelenek gyötrődni, de mentális és/vagy fizikai nyomorúságuk is árnyékot vet mindennapjaikra.
Tudniillik már magát Jamie-t is számos, az adottságával szorosan összefüggő kétely kínozza, megkérdőjelezvén ezzel nemcsak önnön beszámíthatóságát, de saját valódiságát is. Ez pedig egyszerre vérfagyasztó és zseniális, hisz már kapásból az elején úgy kedvelteti meg magát velünk a karakter, hogy nemhogy az Olvasó, még maga a figura sem tudja magáról ki is ő valójában. Mert hát gondoljunk csak bele, miféle élet az olyan, melyben megszerzett tapasztalataink, megélt élményeink és sajátunknak vélt emlékeink valódisága is megkérdőjelezhető? Ha egyáltalán van, akkor pontosan hol és mennyire stabil az a határ, amely elszeparálja a tényleges érzéseinket, gondolatainkat vagy úgy általában a személyiségünket a kismillió másik, saját jellemmel bíró énünktől? Hol végződök én, és hol kezdődik a lenyomatom? Persze Jamie személyes, már-már a disszociatív személyiségzavarral kacérkodó drámáján túl, ott van a képessége elvesztésétől kínlódó, leplezetlenül szuicid Rictor önmarcangolása, a gyermekkori sérelmeit a mai napig a lelkén cipelő Guido fájdalma, vagy mondjuk Szirén nyíltan vállalt alkoholizmusa. És az X-Faktor esszenciája pontosan itt gyökeredzik, hiszen a gondosan megmunkált jellemrajzoknak köszönhetően, bőven akad mesélni való a vezérfonalon felül is.
Az X-Faktor tehát még egy pillanatig sem kíván a komfortzóna határaihoz görcsösen ragaszkodni, sőt egészen bátran hányhat fittyet a már milliószor elmesélt frázisokra is, hiszen önnön miliőjét pontosan úgy formálja, ahogyan csak akarja. Az egyébként nem titkoltan másodvonalas, ha úgy tetszik b-listás hősökre felhúzott koncepció, pont a merészsége, formabontó megvilágítása, illetve óriási alkotói mozgástere kapcsán válik annyira lebilincselővé és lenyűgözővé, mint amilyennek a Kingpin kiadó már a megjelenése előtt is beharangozta.