Az 1979-ben, Mel Gibson főszereplésével és George Miller rendezésében bemutatott Mad Max megkerülhetetlen klasszikussá vált, amely hatalmas hatással volt a filmiparra. Max alakja a posztapokaliptikus történetek ikonjává vált, akinek hírnevét mindkét folytatással tovább öregbítették, mintha csak szájhagyomány útján terjedne a legendája: ezzel vált a popkultúra örök részévé. Így érkeztünk el a 2015-ös Mad Max: A harag útjához, amelyben már Tom Hardy bújt a karakter bőrébe, de a címmel ellentétben nála is nagyobb hangsúlyt kapott Furiosa (Charlize Theron), akinek múltját Miller külön filmben tárja elénk hamarosan a mozikban.
A Mad Max koncepciója azonban nincs az Egyesült Államokhoz kötve: világvége hangulata, sivatagos és leamortizálódott helyszínei, a túlélés viszontagságai miatt megkérgesedett szereplői, és a kvázi gyilkosokká, fosztogatókká lezüllött emberiség összképe ugyanúgy működőképes lehet bármilyen országban, amit számos alkotó igyekezett leképezni világszerte. És a próbálkozások nem álltak meg a moziknál, sorozatoknál: az inspiráció kihatott a képregényekre is, amelynek egyik legjellegzetesebb képviselője a hazai művészek, Szűcs Gyula és Budai Dénes által megteremtett Café Postnuclear és annak a tavaly megjelent folytatása, a Café Postnuclear 2. A Furiosa kapcsán éppen aktuálisak.
A Kaméleon Komix kiadásában megjelent képregények történetének háttere valószínűleg senkit sem lep meg a témát tekintve: a harmadik világháború után járunk, amikor az Egyesült Államok és Oroszország leradírozta egymást a térképről, és a magyar helyzet sem éppen úgy alakult, ahogyan azt a Magyar Néphadsereg vészforgatókönyvében leírták: nem jutott mindenkinek biztonságos óvóhely, és akinek igen, az is kifogyott hamar a készletekből, így a túlélők egymás ellen fordultak. Nem kellett hozzá sok idő, hogy eljöjjön az a világ, ahol egy konzerv vagy egy pohár víz többet ért, mint az emberi élet. A Café Postnuclear két kötete ügyesen festi fel ezt a posztapokaliptikus világot, és fantáziadúsan játszik el azzal a gondolattal, hogy milyen lenne Magyarország ilyen körülmények között. Legyen szó a rég kiszáradt Balaton kapujaként szolgáló Siófokról, ahol a Dunántúl legnagyobb lengyel piaca épült fel, vagy a mogyoródi halálkatlanról, amelyet mindenki elkerül, netalántán a tatai várat főhadiszállásként használó amazonokról. A frakciókra való bontottság bevett elem egy ilyesfajta túlélőtársadalomban, így az újdonság ereje nem játszik, viszont az alkotók sikeresen oldották meg, hogy egyre többet és többet akarjunk megtudni erről az alternatív Kárpát-medencéről.
A történet középpontjában egy Jonny (valójában János) nevű fenegyerek áll, aki olyan, mintha Mad Max és Tom Hardy összegyúrták volna, csak éppen szőke kiadásban. A gyilkolásban és vezetésben is tapasztalt férfi egy ellopott urna nyomában van, útja során pedig nemcsak látványos autós üldözésekbe, fegyverpárbajokba, szürreális helyekbe és különféle szerzetekbe botlik, hanem társakra is. Például abba a Juditba, aki eleinte a seggét rázta idegeneknek, aztán hirtelen Jonny mellett találja magát az anyósülésen, és örökre megváltozik az élete - de említhetnénk a verdatuning- és videojáték-rajongó fivéreket vagy éppen egy motorra született vadmacskát is. Mindannyian az álmaikat és vágyaikat kergetik a felperzselődött magyar rónán, de miközben megtapasztaljuk, hogy mennyire földhözragadt, hétköznapi és végleges itt az élet, a vallás kifordításával és a végzet beemelésével mégis kissé mégis fennköltebbé, elemeltebbé válik az összkép.
Jonny (bosszú)hadjárata akkor van a leginkább elemében, amikor megmosolyogtató pillanatokat, fantáziadús szövegeket és az akciódús pillanatok mellett nyomokban testiséget is tartalmaz, és a dalszövegekből vett idézetek is kifejezetten jól állnak a történetmesélésnek. Viszont a - bármiféle spoilerezés nélkül - hidropapok szektája, és a rajtuk keresztül megpedzegetett kvázi (újra)teremtéstörténet kissé elütött az emberiséget szinte ösztönlények szintjére lezüllesztő körítéstől, pedig leírva logikusan hangzik. Elvégre a kultusz megvolt a Mad Maxben és ahhoz hasonló alkotásokban is, nem idegen ez a posztapokaliptikus történetektől. Illúzióromboló volt kicsit néhány mondat is, nem minden dialógussal sikerült ugyanis eltalálni a badass és a cringe közötti középutat, de ebben közrejátszhat az is, hogy a honi fül számára valahogy jobban, egzotikusabban cseng ugyanaz a szó angolul, mint magyarul. Szerencsére ez nyomokban fordul elő, az írás egészére nem jellemző, a popkulturális kikacsintások ("én vagyok a törvény" vagy a "hárommellű nő") pedig zsenik.
A világépítés mellett a Café Postnuclear erős a látványban is. A Budai Dénes által rajzolt és színezett panelek részletgazdagon, színpompásan, gondosan megkomponálva kalauzolnak el minket a világégés utáni Magyarországra, és teszik mindezt úgy, hogy egyúttal tökéletesen tükrözik a Mad Max-hangulatot is. Legyen szó karakterekről, kocsikról vagy tájakról, élmény felfedezni a lapok minden szegletét, és attól sem kell tartani, hogy a véres vagy erotikus jeleneteknél szégyenlőssé vált a rajzoló ceruzája, ugyanis fedetlen idomokat ugyanúgy láthatunk, mint fröcsögő agyvelőt. Vannak olyan oldalak, amik akár háttérképnek is megtennék, a nappali díszei lehetnének. A második kötet ráadásul kétszer olyan vastag, szóval dupla annyi látnivaló van benne - talán nem minden arc tökéletes, nem kocka hiánytalan, de az biztos, hogy az egész hozzáad a sztori atmoszférájához. A Café Postnuclear 1-2 nem hibátlan, és nem fog mindenkinél ugyanúgy lecsapódni az iránya, de hiánypótló a hazai képregényes szcénában és jó elmondani, hogy van egy saját Mad Maxünk.
Posztapokalipszis után életveszélyes sziget és halálos labirintus
A Kaméleon Komix a Mad Max-rajongó énünk mellett egyébként megcélozta a bennünk élő gyermeket is, ugyanis megkaptuk tőlük Rhianna Pratchett: Viharkristályát és Ian Livingstone Halállabirintusát, amelyek kiváló nosztalgiaforrások voltak, hiszen felidézik azokat az időket, amikor előszeretettel merültünk el a Kaland, Játék, Kockázat könyvekben (amelyek legnagyobb alakja maga Ian Livingstone volt). Ezek egyszerű koncepcióra épülnek: adott egy fantasy-történet, te pedig annak főszereplőjét alakítod, ugyanis az átéléshez, a cselekmény továbbgörgetéséhez kockára, tollra és papírra lesz szükséged, ugyanis itt te magad alakítod az események menetét.
Míg a Viharkristályban a Viharok Óceánjának nekivágva kell megtalálnunk Nimbusz egykor levegő szigetét, addig a Halállabirintusban a sötét és veszedelmes kazamatákba kell lemerészkednünk egy bajnokság miatt. Mindkettő könyv pofás illusztrációkkal díszített, és számos izgalmat rejt magában, amik akkor ütnek igazán, ha nem csaltok, nem lapoztok vissza, nem mondjátok azt, hogy "csak épp ott volt az ujjam", hanem becsületesen feljegyeztek mindent, és végigcsináljátok. Érdemes többször is nekifutni, és más-más útvonalakat választani a teljes élmény érdekében. Akkor sincs para, ha épp nincs otthon A4-es lapotok, de van ceruzátok, mivel a könyvek végében van kalandlap.