Ha követitek a könyves/képregényes rovatunkat, akkor tudjátok, hogy szeretjük azokat a műveket, amik eltérnek a megszokottól akár műfaj, akár történet, akár szereplők tekintetében (2023-as toplistánkban csomó ilyet találhattok, szóval ha ti is kedvelitek a hasonlókat, remek tippeket szerezhettek onnan). Még ha a végeredmény nem is egyértelműen minőségi, magát a különleges koncepciót akkor is nagyra értékeljük, ezt pedig sosem felejtjük el megemlíteni.
Ez a bevezető sem véletlen, az alábbi válogatásban ugyanis négy olyan regényt is találhattok, amikre egyértelműen ráhúzható a szürreális jelző. Akad itt két horror, egy műfaji egyveleg (ami egyszerre tartalmaz thriller-, horror- és posztapokaliptikus-elemeket is), valamint vicces krimi is.
Ken Greenhall: Pokolfajzat
Ha nem ismered Ken Greenhall nevét, nos, nem vagy egyedül. A szerző elfeledettségére, mellőzöttségére a könyv előszava is nagy figyelmet fordít, kiemelve, hogy mindez méltánytalan is, hiszen a horror műfajának meg nem értett zsenijéről van szó, akinek saját Wikipedia-szócikke sincs, pedig! Hajlok rá, hogy egyszerre adjak igazat azoknak, akik szerint igazságtalanul veszett a homályba Greenhall életműve, miközben pontosan értem, miért nem lett belőle mainstream író.
A Pokolfajzat egy olyan könyv, ami kis túlzással füzetnek is nevezhető, hiszen nem hosszúsága, hanem rövidsége van inkább, viszont minden oldala ragad-tapad az ember lelkét megmérgező gondolatoktól. Ilyen rosszul olvasás közben (és napokig utána) még sosem éreztem magam, és ezért utálom, és pont ezért imádom is ezt a könyvet. Greenhall nem fecsérli az időt terjengős karakter- vagy helyszínábrázolásra, minden szó, amit leírt, annak célja van, mégpedig hogy te, olvasó, ne érezd magad jól a bőrödben.
Nyers, zsigeri horror ez, ami nem a folyamatosan tocsogó, az arcunkba fröccsenő vértől lesz drámai, hanem az elemi brutalitásnak, az állatias ösztönök fékevesztett burjánzásának köszönhetően, amikor nincs semmi más motivációja a szereplőknek, csak az, hogy ártsanak, ártsanak és ártsanak. Nem bosszúból, nem is perverz szórakozásból, hanem a mindenkiben ott élő, de a józan ész segítségével elfojtott ősi vágy hatására.
A Pokolfajzatnak egy normális, egy lelkileg egészséges szereplője sincs, mindenki sérült, csak a fokozatok mások és egyszerűen nem esik jól olvasni ezt a könyvet, mégsem tudsz tőle szabadulni. Greenhall valóban a horror műfajának kivételes szerzője, aki megírt olyasmit, amit senki sem szeretne olvasni, mégsem tudunk neki ellenállni. A Pokolfajzat nemhogy korhatáros, de az emberek nagy részének nem is ajánlott olvasmány. (Jasinka Ádám)
Jack Ketchum: Ivadék
Sorban már a harmadik Ketchum-könyvvel örvendezteti meg a horror műfajának rajongóit az Agave, ugyanis A szomszéd lány, majd a Holt idény után megérkezett utóbbi folytatása, az Ivadék is. Aki olvasta a Holt idényt, az pontosan tudja, hogy mire számíthat az Ivadéktól, amit nem érdemes elolvasni az előzmény ismerete nélkül.
Az Ivadék történetéről csak spoileresen lehetne írni, és mivel elég rövidke a könyv, fedezze fel mindenki magának, feltéve ha el meri olvasni. A Holt idénnyel összevetve az Ivadék egy kevésbé súlyos, kevésbé megterhelő, röpke olvasmány az alig több mint 200 oldalnak köszönhetően, de rendesen folyik itt megint minden, nem csak vér.
Az Ivadék olyasmi, mint a Holt idény lezárása, ami kimaradt az előző kötetből és külön könyvként került publikálásra. Nem rossz, mert Ketchum mesterien egyensúlyoz: kapunk az emberek lelkében zajló őrületből, az ismeretlentől vagy épp a jól ismerttől való félelem okozta stresszből, bestiális kegyetlenségből. Elemi lét- és halálfélelem, undor, bezártság és kilátástalanság, olyan helyzetek, amikor nemcsak a szó, de a golyó is hatástalan, mert amivel szembekerülsz, nem ismeri az emberi valóság törvényeit.
A Holt idényhez képest az Ivadék kevésbé összefogott, valahogy hiányos történet, ami olyan érzetet kelt, mint egy játék kiegészítője, ahol a fő eseménysor egy mellékküldetését hajthatjuk végre. Az atmoszféra lehengerlő és karmaival magával ragadja az olvasót, felbukkannak benne remekül megrajzolt, de az időhiány miatt mégis félkész figurák, akikből rettentő jellemük ellenére mégis olvastam volna még, de valahogy nem lesz kerek egész, önálló egység ez a történet. (Jasinka Ádám)
Noah Hawley: Himnusz
Bevállalós megjelenést tarthatunk a kezünkben az Agave Kiadótól, Noah Hawley könyve ugyanis nehezen sorolható be bármilyen műfajba. A Himnusznak vannak thriller-, horror és posztapokaliptikus elemei, de a posztmodern utalásháló sem áll messze a műtől. A Légió és a Fargo sorozatok alkatója szenvedélyes, kaotikus és rendkívül hullámzó könyvet írt, mégis miért érdemes a figyelmünkre?
Nehéz összefoglalni, hogy miről is szól a könyv, de az alaptörténet nagyjából annyi, hogy az Egyesült Államok egyébként sem stabil politikai rendszere tovább omladozik, ráadásul eközben a klímakatasztrófa is egyre inkább közeledik. Ha mindez nem lenne elég, tömeges öngyilkossági hullám indul el az Egyesült Államokban. Néhány fiatalt követünk tehát, akik megpróbálnak választ találni ezekre a problémákra. Simon és Louise a Lebegj Szorongáskezelő Központban találkoznak, és egy Próféta nevű különleges figura útmutatásai nyomán kezdenek a világ megmentésébe.
Hawley teljesen egyértelműen korunk problémáiból építkezik: a szerző helyenként bravúrosan utal a kortárs viszonyokra (gondoljunk csak arra, hogy miként hozza játékba a Republikánus és a Demokrata pártot), s leginkább arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért van bennünk ilyen mértékű szorongás. Vajon miért mérgesedett el minden társadalmi viszony? Hawley - nem egyedüli íróként - a gyerekekben látja meg a helyzet megoldásának lehetőségét, annak ellenére, hogy őket is nagy veszélybe sodorja.
A szerző helyenként bravúros megoldásokkal él, máskor viszont nem tudja elkerülni a didaxist. Noah Hawley helyenként nem tudja elkerülni a nagyotmondást, prózája gyakran változik példabeszéddé. A könyv rengeteg szálat mozgat, ezeket nem mindig sikerül konzekvensen egy platformra hozni, ugyanakkor az tény, hogy a Himnusz egy olyan könyv, aminek minden oldala tartogat meglepetést. Azzal tehát nem lehet vádolni Hawleyt, hogy biztonsági játékot űzne, a Himnusz izgalmasan szól hozzá korunk égető kérdéseihez, még akkor is, ha nem minden aspektusa sikerült igazán jól. (Vigh Martin)
Bob Mortimer: A Szacuma-rejtély
Amellett, hogy szeretem az Agatha Christie-féle krimiket, kifejezetten kedvelem azokat is, amelyek pont a műfaj megszokott formuláit igyekeznek felrúgni. Ilyen például Benjamin Stevenson: A családomban mindenki gyilkos című műve, Richard Osmantől A csütörtöki nyomozóklub, de felhozhatnánk akár Janice Hallett-től A színjátékot is. A hazánkban alig ismert bestselleríró és humorista, Bob Mortimer regénye, A Szacuma-rejtély - Osmanhez hasonlóan - főszereplője és stílusa kapcsán újít a megszokott elemeken, és teszi mindezt úgy, hogy úgy pattog az infantilis és a szerethető között, mint egy gellert kapott golyó a zárt szobában.
Főhősünk Gary Thorn, aki ránézésre szőnyegárus is lehetne átlagosságát, szürkeségét tekintve, a valóságban viszont ennél is unalmasabb az élete, hiszen lényegében aktatologató, akinek senkije sincs, és a legközelebb akkor áll egy baráti kapcsolathoz, amikor a bárban két másik törzsvendéggel együtt nézi a meccset. Csakhogy mindez megváltozik, amikor beül egy sörre egy ismerősével, akit a munkából ismer, majd találkozik egy lánnyal, akibe azonnal beleszeret. Igen ám, de az ismerősnek nyoma vész, és csakis az ismeretlen nő segíthet neki. A bökkenő az, hogy semmilyen elérhetősége nincs hozzá, egyedül egy A Szacuma-rejtély című könyv a kapcsolódási pont.
Az egészből őrült nyomozás kerekedik ki, amelynek keretében nemcsak a lányt ismerhetjük meg közelebbről, de Gary szomszédja és a helyi kávézó vezetője is komolyabb figyelmet kap. A Szacuma-rejtélyen érződik, hogy szerzője a viccelődéssel keresi a kenyerét, mivel több olyan poén is van, amin hangosan felnevethetünk, viszont számos olyan is akad, ami besül - vagy azért, mert annyira szürreális, vagy azért, mert annyira gyermeteg, hogy túlmegy a mókásság határán. Gary flúgos fickó, aki tudatalattiját előszeretettel vetíti ki például egy mókusra, és így bonyolódik eszmecserébe saját magával, de néha túlzásba viszi ezt a hangyásságot. Szerencsére a könyv felében nem ez dominál, hanem a szerethető lúzerség, amivel mindenki tud azonosulni (a szerelem utáni vágyakozás, a barátság kialakítására irányuló törekvések, a valahová tartozni akarás egyetemes topikok).
Ez, és a betaláló humorbombák el tudják érni azt, hogy ellensúlyozzák - a már említett infantilis megnyilvánulások mellett - azt, hogy Mortimer erőssége (legalábbis A Szacuma-rejtély alapján) nem a párbeszédek írása. Némely dialógusok teljesen műnek érződnek, közük nincs ahhoz, hogyan beszélget két ember különféle témákban, máskor viszont sikerül érdekessé tenni őket, szóval felemás az összkép. Ez Mortimer első regénye (eredetileg 2022-ben jelent meg), szóval megbocsátható, hogy nincs tökéletesre csiszolva minden, de a jövőben érdemes lenne nagyobb hangsúlyt fordítania erre, valamint az egyensúly megtalálására is az infantilis és a szerethető között. A Szacuma-rejtély műfaji kísérletnek érdekes, de nem lesz ott a kedvencek között. (Szabó Dániel)