Ha valaki esetleg nem ismerné, Andrzej Sapkowski írói karrierje viszonylag későn, 38 éves korában indult el, addig gazdasággal és kereskedelemmel foglalkozott, illetve korábban maga is fordított fantasyműveket. Az azóta eltelt harminc évben megjelent számos műve közül a legnépszerűbbek a Witcher-történeteket összegyűjtő novelláskötetek és a Geralthoz kapcsolódó hat regény, de ezeken kívül még négy, történelmi fantasyregény, egy esszé, egy szerepjáték és egy, szörnyeket bemutató kötet is a nevéhez fűződik. Ezt pedig nemcsak számos díjjal ismerték el, hanem azzal is, hogy műveit 19 nyelvre lefordították.
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon társoldalunk, a GameStar egyik munkatársa, TÁ kapta mikrofonvégre a zseniális és sajátos stílusú írót, az alábbiakban ezt az interjút olvashatjátok:
GameStar: A Witcher-történetek nem időrendben jelentek meg. Ön szerint van esetleg valamilyen definitív sorrend?
Andrzej Sapkowski: Szerintem a rajongóknak nincs nehéz dolguk, könnyen átláthatják az idővonalat. Ha azt kérdezi, tervezem-e, hogy felállítok valamilyen szabályszerű rendszert, erre nem hinném, hogy sor kerül. Más híres, akár húsz vagy harminc részből álló fantasysorozatok internetes rajongói oldalain is mindig így szokták csinálni: leírják a könyvek kiadásának sorrendjét, és aztán javasolnak egy olvasási sorrendet is, amiben pedig a kronológia helyre kerül.
GS: Előnyben részesíti valamelyiket a kettő közül?
AS: Igen. Illetve attól függ. Az első Witcher-történeteket nagyon régen adtam ki, egy kis kötetben, amelyek korábban megjelentek a Fantastykában, a legnagyobb lengyel sci-fi-magazinban. És akkor - a novelláskötetben - a megkérdezésem nélkül abba a sorrendbe rendezték a történeteket, ahogy a Fantastykában megjelentek. Ez végül is többé-kevésbé helyes volt, hiszen amikor írtam, tulajdonképpen mindegyik történet az előző után következett. De a mostani kiadóm, a Nowa más történeteket vett előre, szóval miután az megjelent, mindenki azt hitte, azok az elsők. És aztán jelent meg a ténylegesen első novellák újra kiadása, ami így a második kötetnek tűnt, de kronológiai sorrendben valójában az első, szóval most már szinte senki nem tudja, mi is a helyes sorrend. Mások pedig úgy gondolják, hogy a Witcher sagát A végzet kardjától kezdve akár önmagában is el lehet olvasni, a novellák ismerete nélkül, nincs is rájuk szükség. Ha elolvasod a novellákat, több információd lesz, de ettől nem gondolom, hogy mindenképpen kötelező velük kezdeni az olvasást.
GS: Sok történet, főleg a korai novellák lengyel meséken és a szláv mitológián alapulnak. Van esetleg valamilyen írás - akár az ön által szerkesztett bestiárium -, amelynek elolvasását javasolná a Witcher jobb megértéséhez?
AS: Nem gondolom. Az ilyen magyarázatok talán valakinek szükségesek, sőt, szórakoztatóak is, de egyáltalán nem hiszem, hogy szükség lenne rájuk. És az biztos, hogy én nem fogok ilyet írni.
GS: Amikor a Witcher vagy más történeteket írta, mennyire tartotta fontosnak az olyan részletek kidolgozását, amelyek esetleg a végleges történetbe nem kerülnek be, és az olvasók így nem találkoznak velük?
AS: Ami azt illeti, sosem törekedtem rá, hogy egyfajta világot építsek fel. Mikor elkezdtem a Witcher-történetek írását, maga a világ tulajdonképpen nem is érdekelt igazán. Hiszen a witcher maga is idegen, a társadalom szempontjából kívülálló. Az olvasónak úgy kell éreznie, hogy nincsenek precíz információi a világról, pont olyan idegennek kell érezniük magukat, mint amennyire a witcher idegen. Persze amikor belevágtam az ötkötetes Witcher sagába, precízebbnek kellett lennem, hiszen ott már sokkal jobban számítottak ezek a részletek. De ekkor sem egy nagy világot akartam létrehozni, mint mondjuk Tolkien, aki átgondolta a világa földrajzát, keletkezését, politikai történelmét, vallásait.
GS: Ha már megemlítette, hogy Geralt némileg kívülálló, kíváncsi lennék, mit gondol, miért ilyen népszerű manapság az antihős vagy legalábbis a sablonos jó karaktertől eltérő hős alakja?
AS: Nem is tudom. Ha meg is próbálnám ezt megválaszolni, olyan lenne, mintha egy jó regény vagy egy jó történet receptjét próbálnám megadni. Ilyen recept pedig a véleményem szerint nem létezik. Egyszerűen írni kell, aztán nem marad más, mint reménykedni, először, hogy találsz egy kiadót, aztán pedig, hogy az olvasóknak is tessen. Ez nem olyan, mint a bolognai spagetti, hogy tudod, mennyi só, bors vagy éppen paradicsomszósz kell hozzá. Sokan úgy írják ezt le, hogy a múzsa elrepül az író felett, és máris megjön az ihlet. És ez tényleg valahogy így történik. Persze a múzsát még senki sem látta, de nagy igazság van ebben, sokszor az ihlet tényleg majdnem isteninek érződik.
GS: Rátérve a fantasy műfajára: a sci-fi-t gyakran használják arra, hogy a mi világunk és társadalmunk jelenségeit vetítsék ki egy távolinak tűnő világra, hogy másként láthassuk őket. Mit gondol, a fantasynek van valami hasonló szerepe?
AS: Nos, valamilyen szinten, igen. Azt szokták mondani, hogy a science fiction bölcs, már-már prófétai, hiszen kitaláltak különböző repülő gépeket, különböző fegyvereket, sőt a jövő társadalmát is. A fantasynél ilyen nincs, hiszen milyen bölcsesség lehetne abban, hogy sárkányokról vagy tündékről írunk? Szerintem ez nincs így, minden szöveg képes rá, sőt, valamit tennie is kell, hogy hozzájáruljon az olvasó fejlődéséhez.
GS: Az első Witcher novella kapcsán korábban nyilatkozta, hogy rendkívül nagy korlátozásnak érezte a 30 oldalas felső határt.
AS: Igen, ennél hosszabb szerelmesleveleket is írtam már… nagyon nehéz volt ezen belül maradni.
GS: Mit gondol, az ilyen korlátozások segíthetnek is egy alkotónak, vagy általában inkább visszafogják?
AS: Nehéz kérdés. Nekem borzasztó volt, de másoknak, talán a bemutatkozó darabjukon dolgozó alkotóknak hasznos, hiszen megvédi őket a szükségtelen szószaporítástól. Abban, hogy tisztán, érthetően, de röviden írjanak. A későbbi novelláim esetében, amelyek a Fantastykában megjelentek, sosem akartak ilyen korlátok közé terelni. Persze többször megtörtént, hogy kettéválasztottak egy-egy történetet, és két, egymást követő számban adták ki. De már nem próbáltak meg harminc oldalra korlátozni.
GS: Ennek egyébként volt köze ahhoz is, hogy idővel inkább regényeket írt?
AS: Részben ahhoz is köze volt, hogy mit tehettem meg, és mit nem. A Fantastyka és a Fenix - a másik lengyel, fantasyvel foglalkozó magazin, amely már nem létezik - boldogan fogadták a lengyel írókat. Nekik normális volt, hogy külföldi híres és kevésbé híres sci-fi-írók fordításai mellett a mi íróinkat, lengyel írók munkáit is megjelentessék. Persze nem minden írást fogadtak el, de buzgón kutatták az új lengyel írókat. A könyvkiadók viszont másképp gondolkodtak: ami fogy, az nem más, mint Conan és Andre Norton, és itt vége is. Úgyhogy ezt a kettőt adták ki, és nem akartak pénzt veszíteni lengyel írók írásaival. És sokáig, nagyon sokáig tartott, míg ez megváltozott. Aztán a mostani kiadóm, a Nowa bátran kiállt, és kijelentette, hogy elkezd lengyel írókkal foglalkozni. De akkor az iparágban mindenki azt mondta, csődbe fognak menni; senki nem fogja megvenni a regényeket, mert aki lengyel írót akar olvasni, lemegy az újságoshoz, és megvesz egy Fantastykát, a könyvesboltba pedig csak Conanért mennek. Ez persze nem így volt, a Nowa nagyon is jól keresett a lengyel írókkal, már az első négy kötettel, köztük az enyémmel is. Mindenki meglepődött: "Az emberek olvasnak lengyel írókat? Lehetetlen!"
GS: Nyilvánvalóan gyakran megkérdezik öntől, hogy megjelenik-e még új Witcher-történet - ugyan utalt rá, hogy erre nagyon is megvan az esély. Ezt inkább lehetőségnek érzi vagy nyomásnak?
AS: Nem érzek nyomást, mert egyszerűen nem veszek róla tudomást. Ráadásul a kiadómnak is van már velem tapasztalata, szóval ők is tudják, hogy rám semmilyen presszió nem lesz hatással. Ebből a szempontból kiváltságosnak érzem magam, mert azt teszem, amit szeretnék, amikor szeretném, ha egyáltalán szeretném.
GS: Köszönjük az interjút!
Fotók: Király Márton
