Szombat van. Ahogy a legtöbb, ez a ballagás is a szombatot teszi tönkre. Az óra délelőtt tizet mutat. A legtöbb meghívott úgy néz ki, mint egy kosár csipás macska. A frenetikus élményt, csak fokozza, hogy a szél úgy ordít, mint valami hülyegyerek, akitől elvették a cukorkát.
A helyszín most is a helyi sportcsarnok, ahogy eddig minden évben. Persze ez is, csak a magasan qualifikált szervezőbrigád hozzáértéséről ad bizonyosságot, hiszen akár szakad az eső, akár negyven fok van, a ballagásnak a sportcsarnokban van a helye, nehogy a kölykök szülein kívül bárki is be tudjon jutni.
Szóval itt állok a jeles esemény helyszínének a bejáratánál és próbálom magam megvédeni attól a száz embertől, aki rajtam keresztül akar bejutni a csarnokba. A másik százra felesleges szót pazarolni, mert nekik legalább leesett, hogy akármilyen trükkel próbálkoznak, úgysem jutnak be az épületbe, így ők már kifelé jönnek. Totál káosz az egész. Ez ellen még a biztonsági szolgálat emberei sem tudnak tenni, igaz tőlük az ember nemhogy segítséget, de még csak egy értelmes mondatot sem várhat.
A nagy igazság az, hogy ők csupán a nagyobb rendezvényeken emelkednek fel a biztonsági manus rangig. Szürke hétköznapjaikat leginkább egy árok partján töltik szakmájukat gyakorolva. Okleveles nyeles lapát technikusok a legtöbben, de akad közöttük néhány közterület tisztántartó manager is. No de ennyit a biztonságiakról.
Másfél órás élet-halál harc után, amely a tömeg és köztem zajlott, sikerült eljutnom az autómig. Beülök, és óriási lelkesedéssel veszem tudomásul, hogy egy újabb sikeres ballagási ceremóniának lehettem részese. Na most már lehet menni házhoz és jópofizni az évente egyszer látott rokonokkal. Alig várom!
Nagy örömmel leparkolok a ház előtt és bárgyú vigyorral az arcomon lépek a szintén bárgyún vigyorgó kompánia tagjaihoz. Van egy olyan érzésem, hogy nem az örömtől kanyarult széles mosoly az arcocskájukra, hanem a házigazda által, liter szám szétosztott, jóféle ukrán vodka mellékhatásaként. Pacsi ide, puszi oda, csipkedések az arcomra, mert nagyanyám és a kedves testvérei még most is valami pelenkás kis takonypócnak néznek. Mivel jól nevelt kölöknek tartom magam, nem szólok egy szót sem, ráadásul még mosolygok is a dologhoz. Röpke félóra kínszenvedés után szabadulok.
Megkeresem az ünnepelt kis majmot, és sok sikert kívánva átadok neki egy borítékot. A drága gyermek arcáról igazi öröm sugárzik, ami természetesen nem nekem, hanem a borítékban lévő pénznek köszönhető. Haszonleső kis rohadék!
A kötelező körök befejeztével elérkezünk a nap legszebb pontjához, az ebédhez. A menü univerzális. De komolyan. Lehet esküvő vagy temetés, keresztelő vagy elsőáldozás, karácsony vagy húsvét, mindig ugyanazokat a klasszikusokat kell enni. Húsleves, töltött káposzta, rántott hús. A leves sótlan, a káposzta túl sós, a hús pedig olyan, mintha egy darab bútorlapot rágnék, száraz és íztelen. De legalább ingyen van, nem panaszkodok.
Kaja után a házigazda óriási dologról tesz bejelentést: élő zenész érkezik. Vagyis egy szemüveges krapek szintetizátorral, aki megállás nélkül nyomatja az iszonyatos mulatós nótákat. A legdurvább az, hogy a fickó sem énekelni, sem zongorázni nem tud, és ráadásul pofátlanul magas összegért vállalja a bulit. Mondjuk az anyagi részére tojok, mert úgysem én fizetek.
Kis idő elteltével megérkezik Atiboly, a mulatós császár, ahogy ő nevezi magát. Mivel én vagyok az egyetlen józan a díszes kompániában, rám hárul a megtisztelő feladat, hogy segítsek beüzemelni a hangulatfelelős felszerelését. Hurrá!
Puszta véletlen folytán rám maradt a legnehezebb holmi, valami dögnehéz hangfal. Nem baj, beviszem és kész! Sikerül olyan szerencsétlenül megfognom, hogy előre semmit nem látok. Szépen, óvatosan elindulok előre, vigyázva arra, hogy ne essek hasra a hangfalból lelógó vezetékben. A harmadik lépésnél rálépek a zsinórra és a földön fekve pislogok, mint hal a szatyorban. Körülöttem a mattrészeg rokonok, akik riadt szemekkel nézik a lábam. Lenézek én is, ami elég nagy hiba. Nadrágom szára csurom vér és valami fehér, hegyes izé mered a lábamtól az ég felé. Nyílt törés! Mire ez a tény eljut az agyamig, már minden sötétül körülöttem. Elájultam!
Később a mentőben térek magamhoz, ahol közlik velem azt az ismert tényt, hogy a nyamvadt zsinórban botlottam meg. Azért vigyorogva hozzáteszik, hogy ha néhány centivel előrébb esek, akkor a lezuhanó hangfal agyonüt, és olyan állapotba kerültem volna, amiből nemigen lehet felépülni.
Csendesen sírva fekszem a mentőben, és csak egy gondolat motoszkál a fejemben. Azt hiszem, jó darabig hanyagolom a ballagásokat...