Csendesen sétálgatott a napsütötte erdőben, hallgatva a madarak vidám csicsergését. Élvezte a napfényt, örült a késő tavaszi időjárásnak. Valahol, az erdő túloldalán egy szürke épület sötétlett, körülötte már pusztulásnak indult, korhadó fákkal. Rámosolygott a képre, ebben a gyönyörű, zöldellő erdőben nem foglalkozott különösebben a taszító látvánnyal. Szabad volt. Előtte, alig tízméternyire egy fehér nyúl ugrándozott vidáman, mit sem törődve a fehérruhás alakkal. A nyúl is szabad volt, akárcsak ő. Újra elmosolyodott. Imádta az erdő zajos csendjét, a természet hangjait. Leült egy fa tövébe, s halkan dudorászni kezdett egy ismeretlen dallamot. Lelkét mindent átölelő béke járta át. Úgy érezte, megszabadult a kínoktól, s végre gondtalanul, normális ember módjára élheti eddigi nyomorult kis életét. Felállt, s folytatta sétáját. A természet valósággal elvarázsolta. Minden olyan gyönyörű volt. A színek, a hangok, mintha az erdő az ő kénye-kedvére alakult volna ilyenné. Aztán hirtelen egy természetellenes hangra figyelt fel. Őrült rosszullét kerítette hatalmába, megszédült,, a hang pedig egyre erősödött. A táj elmosódott, s akkor…
…megszólalt az ébresztőóra. Kábán kinyitotta a szemét és lassan felült az ágyon. A két ápoló már ott állt mellette, várva az ébredését. Nagyot sóhajtva kitekintett a szürke, ódon épület ablakán. Lassan pislogva megszemlélte a kert kiszáradt, sorvadó fáit. Bevette az orra alá tartott, temérdeknyi gyógyszert, s kortyolt rájuk egy kevés vizet. Felállt, s a két fehérruhás alak rutinos mozdulattal ráadta a kényszerzubbonyt. Két oldalról közrefogták, s az erős nyugtatóktól már kábultan, csorgó nyállal indult el az évek óta tartó terápiás kezelésre.